Indián hősök legendája - véráztatta indián háborúk

Tekintsünk csak végig Amerika történelmén 1492-es felfedezése óta! Véráztatta évszázadok sorjáznak szemünk előtt.

Igaz, a világ többi részét sem a békés egymás mellett élés jellemezte ezekben az időkben, de amit ez a kontinens és őslakosai átéltek, az igazán nem hasonlítható semmihez.
 

Persze az európai hódítók megjelenéséig is dúltak törzsi háborúk az indiánok között, de a bevándorlók feltűnésével új szereplő került a képbe. Amíg kis számban jelentek meg, gyakorlatilag békében éltek az őslakosokkal, amikor azonban a 17. század elején nagyobb tömegben is megindult a bevándorlás, egyre gyakoribbak lettek az összetűzések.

Az európaiak taktikája az idők folyamán – helyzetüknek és érdekeiknek megfelelően – mindig módosult.
Eleinte egyik vagy másik indián törzs mellé álltak, hogy amolyan „nevető harmadikként” területeket nyerjenek a maguk számára. Majd számuk növekedtével megfordult a helyzet. Mivel az amerikaiak már a britekkel háborúztak önállóságuk kivívásáért, az indiánok voltak azok, akik az egyes oldalak mellé szegődtek, attól függően, hogy melyiktől remélték inkább földjük megtartásának lehetőségét.
Amikor az Egyesült Államok kivívta függetlenségét, közös erővel fordult az indiánok felé, és a 19. században erőteljes hadjáratok indultak az új területek megszerzéséért.

Az ősi területeiket védelmező indián törzsek még egy ideig bíztak a külső, brit segítségben, de később belátták, hogy már csak saját magukra számíthatnak. Ekkor az indián törzsek már nem csak magukért harcoltak, de az őslakosok mindegyikéért folytatták elkeseredett küzdelmüket országszerte.
Szinte felsorolni is lehetetlen, hogy végig az 1800-as évek során mennyien próbáltak kiállni a jogaikért. A sziú, az apacs, a dakota, a szeminol, a creek, a navahó, a black hawk törzsek és még megannyi nemzetség megvívta a maga háborúját.

Ezek a történelmi idők pedig nagy vezetőket kívántak, így több olyan személyiség is kiemelkedett soraikból, akik – talán már túl későn is, de – felismerték az indián népek összefogásának fontosságát.
Tetteik nagyságát mi sem mutatja jobban, minthogy nevüket máig megőrizte az emlékezet.
 

Tecumseh, Ülő Bika, Crazy Horse (Őrült Ló), Quanah Parker és Geronimo története egy mára már letűnt korról mesél, amelyben hősies ellenállásuk végül sajnos nem érte, nem érhette el a kívánt célt.

A brutális kegyetlenkedésekkel tarkított indián háborúk három évszázada szomorú eredménnyel zárult az őslakosok számára: területeik nagy részét kicsalták vagy elrabolták tőlük, népességük túlnyomó többségét lemészárolták, megmaradt tagjaikat pedig rezervátumokba kényszerítették.

Egykori hőseik legendája azonban máig él, és nem engedi, hogy lehajtott fejjel, szégyenkezve tekintsenek dicső múltjukra.

Legismertebb közülük az apacs harcos: Geronimo, akinek alakja a bátor kitartás és az ősi szellem megtestesítője.
Befejezésképpen érdemes megismernünk életének rövid történetét, hiszen abban az indiánok újkori történelmét ismerhetjük meg összesűrítve.

Geronimo 1829-ben született a Gila folyó környékén, a mai Mexikó területén. Eredeti, indián neve: Goyathlay (vagy Goyaałé), ami annyit tesz: „az ásító”.
Eredetileg gyógyítással foglalkozott, de amiért neve fennmaradt az a több évtizeden keresztül folytatott harca az apacs törzsi területek elfoglalására törekvő Mexikó és Egyesült Államok ellen.
Törzsének tagjai és követői olyan különleges spirituális képességeket tulajdonítottak neki, mint a telepátia, a nyom nélkül való haladás, vagy hogy nem fog rajta a golyó. (A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy többször is találatot kapott, igaz, mindannyiszor sikeresen felgyógyult sérüléséből.)

A mexikói csapatok egyik támadásuk alkalmával megölték első feleségét (később még volt több is, néha több is egyszerre), illetve gyermekeit és édesanyját.


Mikor visszavágásképpen ő vezette csapatait a mexikói erők ellen, akkor kapta a Geronimo nevet. A katonák ugyanis így imádkoztak Szent Jeromoshoz: „Jeronimo!”, amikor golyózáporuk közepette látták az apacs harcost egy szál késsel az ő soraikra rontani.

Később több alkalommal is fogságba esett, de minden alkalommal megszökött, ami tovább öregbítette hírnevét.

Geronimo és csapatai voltak az utolsó független indián harcosok, akik visszautasították, hogy az Egyesült Államok magáénak mondhassa az elfoglalt nyugat-amerikai területeket.
Élete fogságban ért véget 1909-ben Fort Sill-ben, Oklahomában, ahol tüdőgyulladásban hunyt el.

Bölcsességéről és jóra való törekvéséről tanúskodik, hogy élete utolsó időszakában képes volt a hódítók vallásában is megtalálni az értéket, és elismeréssel szólni a kereszténységről, valamint megbocsátást gyakorolni a népével szemben elkövetett hatalmas igazságtalanságok ellenére is...




(fotók: Internet)