Munkalehetőségek a Vadnyugaton

Azt hinni, hogy a vadnyugaton csak cowboyok és indiánok szaladgáltak, körülbelül akkora túlzás, mint amekkorát akkor tapasztalhattunk, amikor végignéztünk gyermekkori farsangjaink felhozatalán, ahol a fiúk 90%-a „kovboj”-nak öltözött.
Igaz, ez nagyrészt azért lehetett, mert ehhez a jelmezhez egy kockás ing, egy színes kendő, egy mellény és farmer, valami ide illő kalap és egy patronos pisztoly már elég is volt.

Komolyabbra fordítva a szót, a cowboyok természetesen fontos szerepet töltöttek be a hatalmas nyugati és déli ranch-ek marhacsordái körül, amelyek a kezdeti időkben a legnagyobb gazdasági erőt jelentették ebben a térségben.
A meggazdagodás persze nem a cowboy-ok jussa volt, sokkal inkább a csordák uraié, akik nem egyszer állam méretű földek felett rendelkeztek.
John Chisum tulajdonos El Rancho Grandéja például akkora kiterjedésű volt, mint maga Új-Anglia, és csak 1884-ben 80 000 borjút billogoztak meg e területen.

A marhapásztorkodás mellett azonban még volt néhány foglalkozás, amit a Vadnyugaton űzni lehetett.
Western-filmes emlékeinkből máris beugorhat egy-két olyan foglalkozás, mint a postakocsisé, a bankáré, a saloon-tulajdonosé vagy épp az ebben az intézményben dolgozó kurtizán hölgyeké és a bárzongoristáé.

A nagy tömegek azonban nem ezen munkahelyeken tudtak elhelyezkedni, rájuk keményebb sors várt kint a földeken és a hegyekben.
Kezdetben az olyan korlátlannak tűnő természeti kincsek csábították a meggazdagodni vágyókat, mint az állatok prémje, melyből elsősorban ruházati termékeket állítottak elő.



A prémvadászok hideg mocsarakban tapodva állították fel csapdáikat, hogy megkaparítsák a „barna aranyat”, azaz a hódok prémjét. Munkájuk nem volt veszélytelen, mert nem csak a reuma támadta meg szinte mindegyiküket, de a megnyúzott hódok húsára odasereglő grizzli medvékkel, pumákkal és farkasokkal is gyakran meg kellett küzdeniük.


Tudtad?
… hogy a prémvadászok jellemzően indián nőkkel éltek együtt, mivel csak ők voltak képesek eltűrni az erdei faviskóik rendkívül zord téli körülményeit?


A kis folyami prémes állatok felelőtlen öldöklése azonban néhány évtized alatt a kihalás szélére sodorta a hódokat, és csak a selyemkalapok 19. századi elterjedése mentette meg őket a teljes kihalástól.

A bőripar fejlődésével azonban újabb élőlény került a célkeresztbe, a gőzgépek hajtószíjainak gyártásához ugyanis egyre keresettebb lett a bölények bőre.


A Big Fifty elnevezésű Sharp puska 200 méteres célzási távolsága pedig már esélyt sem adott ezeknek a jószágoknak a menekülésre. A pár főből álló bölényvadász csapatoknak általában csak le kellett táborozniuk egy olyan részén a folyópartnak, ahová inni jártak az állatok, és naponta akár 100 állattal is végezni tudtak, melyek húsát – miután megnyúzták az állatot – ott is hagyták parlagon.


Egy bőrért a bölényvadászok 2-4 dollárt kaptak, és csak 1872-74 között több mint 1 300 000 bölénybőrt szállítottak a keletre tartó vasutak a bőrfeldolgozó gyárakba.

Tudtad?
… hogy a vastag bőrökben járó bölényvadászokról úgy tartották, hogy sohasem mosakszanak? Feljegyezték egy szokásukat, miszerint egy kocsmába betérve mindig az fizette közülük a következő kört, aki utolsóként tudott csak fogni magán egy tetűt…

A legelterjedtebb foglalatosság persze a földművelés volt, de talán ez jelentette a legkeményebb kenyeret is abban az időben.
A farmerek életét nemcsak a hatalmas hőingadozás nehezítette (- gyakran nyáron 45, télen –40 Celsius fok), de hatalmas sáskajárások is tizedelték a termést.


Munkájuk csak a gőzgépek fejlődésével és a műtrágyahasználat bevezetésével vált könnyebbé, amelyek viszont már nagyobb befektetéseket igényeltek, így innentől egyenes út vezetett a hatalmas területű óriásfarmok kialakulása felé.

A kezdetben a szabad földek megszerzéséért nyugatra vándorolt telepesek gyakran belátták, hogy a földművelés helyett inkább eredeti – például kovács, cipész vagy szabó – szakmájukat kellene űzniük. Így az eleinte csupán keletről érkező szerszámok, ruhák stb. helyét hamarosan már helyi előállítású termékek vették át.
A kézművesek, mesteremberek boltokat nyitottak, amit általában egy-egy család tartott fent – elöl az asszonyok szolgálták ki a betérőket, hátul a műhelyen pedig a férfi végezte a szakmunkát, intézte a javításokat.

A 19. század második felére egyre égetőbb szükség jelentkezett a kontinenst átszelő vasút iránt, melynek építési koncesszióját végül két társaság: a Central Pacific Railroad Company, illetve a Union Pacific szerezte meg.
Az előbbi Sancramento-ból indulva nyugatra, az utóbbi a Csendes óceáni parttól keletre kezdte meg a munkálatokat, mindketten Utah felé, ahol a két vonal 1869-ben kapcsolódott össze egymással.
Az átadási ünnepségen a két irányból érkező mozdony olyan közel ment egymáshoz, hogy már-már összeért az orruk, és a két mozdonyvezető egy-egy üveg pezsgőt vágott a másik járművéhez.

Tudtad?
… hogy a nyugati part felől épített vasút építésén a Union Pacific azért alkalmazott inkább kínai munkásokat, mert – a túloldali szárny ír és fekete munkásaival ellentétben – nekik nem kellett az alkohol, a prostituáltak, keveset ettek, sosem verekedtek, és főleg sohasem sztrájkoltak. Ezek után nem csoda, hogy a nyugati szárny építése gyorsabban is haladt.

A vasút kiépülése újabb lendületet adott a nyugatra vándorlásnak és a kereskedelemnek, polgárosodásnak.
De már azt megelőzően is, a század közepétől kezdve aranyásók tömege árasztotta el az új területeket a gyors, és kevés munkával járó meggazdagodás reményében. Ez azonban a többség számára csupán illúzió maradt. Ahogy egyikük később megfogalmazta: „Életemben nem dolgoztam annyit, mint amikor munka nélkül akartam meggazdagodni.”


A század végére – a komoly iparosodás eredményeként – már más földalatti kincsek vonzották a befektetőket.
Texas és Oklahoma földjeit beborították a fekete arany után kutatók olajfúró-tornyai, a hegyekben pedig hatalmas beruházásokat igénylő ezüst- és rézbányák nyíltak.


Az itt dolgozó munkások rendkívül kemény életét azonban ekkor már nem a hirtelen meggazdagodás motiválta – azok az idők már elmúltak. A kisembereknek mostanra már a megélhetés volt a fő cél, a nagy profitot a hatalmas konszernek söpörték be maguknak.
Így vált fokozatosan a Vadnyugat a végtelen lehetőségek legendás földjéből a többi, már korábban benépesült vidékhez hasonló országrésszé, és simult bele szépen lassan az amerikai mindennapokba.