Nando Diablo a vadnyugat ördöge - IX. fejezet: JOSÉ SALVATHERO

JOSÉ SALVATHERO

-A város végében akasztás van, azt nézik az emberek. – nyögte Padre kezei között a csapos. –José Salvatherot akasztják. Most kapták el.
-Ki ez a José Salvathero? – kérdeztem.
-Sanchez Gomingo embere. A mexikói szabadságért harcolt, a jenkik elnyomása ellen. Gomingot már felkötötték, most Salvathero van soron. A nép hősként tiszteli, de az akasztása ellen semmit nem tehetünk, a katonák többen vannak, mint mi.
-Menjünk, nézzük meg azt a hőst! – javasoltam és máris indultunk. Felpattantunk lovainkra és elvágtattunk abba az irányba, amit a csapos mutatott nekünk nyakát simogatva. Már látszott a tömeg mikor lassítottunk. Hatalmas tömeg vette körül a rögtönzött akasztófát, melyen lógott a kötél hirdetve a hamarosan eljövő halált.
A katonák (vagy harmincan lehettek összesen) egy férfit vezettek az akasztófa felé fegyvereikkel törve utat a tömegben, mely hangosan zúgolódott. Érezhetően lincs-hangulat uralkodott a helyszínen, és csak a katonák fegyverei akadályozták meg a tömeget abban, hogy hősük védelmére keljenek.
Minket azonban senki nem akadályozott meg. Igaz, amíg a lövések el nem dördültek, nem is tudták hogy itt vagyunk. Utána pedig már késő volt ahhoz, hogy bármit tegyenek.
A háttérben álltunk észrevétlenül, míg Josét a kötél alá nem vezették. Felállították egy székre, majd a kötél hurkába dugták a fejét. José büszkén állt nyakán a kötéllel, mellkasa feszült, úgy hallgatta hóhérja szavait.
-Jegyezzétek meg koszos mexikói söpredékek, hogy így jár mindenki, aki nekünk ellenszegül! – ekkor emeltem célzásra puskámat. A hóhér egy papírtekercset vett elő és a tömeg felé fordulva, hangosan olvasni kezdte:
-José Salvathero! Bűnösnek találtatott: lázítás, törvénysértés, katonák ellen elkövetett erőszak, gyilkosság és az elnök ellen elkövetett merényletre tett kísérlet vádjában. Büntetése kötél általi halál, melyet a rögtön ítélő bíróság itt helyben foganatosít. Halálodból tanuljon minden lázadó mexikói. Isten legyen irgalmas hozzád! – azzal megkerülte José Salvatherót, hogy kirúgja alóla a széket. Már lendítette a lábát, mikor Joséra rámosolygott a szerencse. Ez a szerencse én voltam és a golyó, melyet kilőve puskámból a lábat lendítő hóhér koponyájába küldtem. Majdnem lerepítettem vele a hóhér fejét, mindenesetre az egész embert jó három méterre hátrébb dobta a lövés ereje, egészen pontosan be a katonák közé. A következő lövéssel a kötelet lőttem el, és José Salvathero egyből hasra vágta magát. A katonák felmérték a helyzetet, de sok mindent már nem tudtak tenni, hiszen erős tűz alá vettük őket, miközben közéjük vágtattunk. Támadásunk váratlanul érte őket, lovainkkal tapostuk el, akik a földre kerültek, pisztolyainkból köpködtük a halált, s már az első körben a katonák több mint fele földön feküdt. A tömeg is felocsúdott lassan és ők is a katonákra vetették magukat. Odavágtattam a bitófa alá és kinyújtottam a karom Josénak.
-Gyerünk José! Vamos! Pattanj fel mögém! – kiáltottam neki az iszonyatos hangzavarban. José a hős meg csak nézett rám, majd végre feltornázta magát lovamra. Megsarkantyúztam hátasom, és a tömegen keresztül utat törve elvágtattam. Körülöttünk zajlott a csata, fülünk mellett csakúgy fütyültek a golyók. Utasom meg üvöltött nyálával teleköpködve a fülem.
-Visszatérek meglátjátok! Egy yeni sem menekülhet a bosszúm elől! Én vagyok José Salvathero! ÉN VAGYOK A SZABADSÁG!
Egy katona elém állt, megpróbált lerántani a lóról, de puskám csövét lendületből belevágtam a szájába, mitől az egész álkapcsa leszakadt. Arra már nem volt szükség, hogy a ravaszt is meghúzzam, ellenben nem végzek fél munkát. Lövésem nyomán nem maradt semmi, amiből valaki is megmondhatná ki volt a szegény katona. A barátaim elvágtattak mellettem jelezvén, hogy végeztünk és nincs már itt keresnivalónk. Hát akkor, uccu neki! Gondoltam még egy lövést leadva puskámból egy kék zubbonyosra, aki becélzott minket és már éppen tüzelt volna, mikor kiröpített ólmom feltépte mellkasát, vért és húscafatokat szórva szét az égtáj minden irányába.


Nemsokára egy kis patakhoz értünk, ahol megitattuk lovainkat, és egy kicsit mi is rendbe szedtük magunkat. Üldözőktől nem kellett tartanunk, megint szép munkát végeztünk. Ami ott maradt azt meg a városban lakók biztos elintézik. Nyugodtan pihenhettünk tehát a kis szurdokban, hallgatva a vízcsobogást és gyönyörködve a tájban. Az hogy José velünk marad, eldöntött tény volt. Elmondtuk neki, kik vagyunk, honnan jöttünk, ő meg csak ámult a sok kaland hallatán.
-És még engem akartak felakasztani! Fele ennyi balhét nem csináltam mégis… Áh, elegem van az igazságtalanságból! – és megrázta sörényét, mely a haját hivatott helyettesíteni.
-Na persze! – szólt Stevie. –Minket nem is tisztelnek hősként!
-Hát ez már igaz, bár én sem vagyok hős, csak az emberek állítják ezt rólam. – szerénykedett Salvathero. –Azért mert az elnyomás ellen harcolok, még nem vagyok hős.
-Adjon már valaki egy szivart, mert nekem már elfogyott. – nézett körbe rajtunk G.
-Mit nagyzolsz? – nézett rá Padre és elővett mellényéből egy szivart.
-Ha jól emlékszem nem is volt neked. Mindig a miénket szívod. Na nesze! – odadobta, G. pedig elkapta, és szájába helyezte és úgy szólalt meg szivarral a szájában: -Mindig van szivarom csak most nincs.
-Ja persze! – szólt közbe Mad is. Ezen jól elvitáztak egy darabig, ott is hagytam őket és elsétáltam a patak partjára.
A nap felült egy szikla tetejére és onnan nézett minket álmosan szórva ránk sugarait. Kutya meleg volt, az izzadság hatalmas cseppekben csordogált homlokomról, de még ahhoz is lusta voltam, hogy letöröljem kézfejemmel. A nap csak mosolygott rajtam és talán még erősebben tűzött. Én meg csak álltam sugarait és közben nagyokat szívtam szivaromból. Semmi kedvem nem volt ahhoz, amin törtem a fejem mióta megálltunk pihenni, mégis éreztem, hogy ez az egyetlen esélyünk. Gondolataimat mintha helyeselni akarná a nap, elindult égi útján és megbújt a szikla mögött kis árnyékot adva. Örömmel nyugtáztam a dolgot, felvettem a földről egy kavicsot és a patakba dobtam. Platty! Gyűrűzött a víz a kavics nyomán. Nem volt széles a patak, vagy négy méter, ha lehetett. Mélysége sem volt jelentős, szinte bokáig sem ért. Újabb kavics, zutty. Táskaszemű Joe riasztott gondolataimból. Annyira elmerültem a lehetőségeinkben, és annyira bíztam a barátaimban, hogy minden éberségem félretettem, ezért összerezzentem mikor mellém állt és megszólalt szokásos módján.
-Öö.. izé.. Azt akarom kérdezni, hogy mit csinálunk ezután?
-Éppen azon agyalok. Nem sok választásunk maradt. Vissza kell térnünk El Pasóba. Mexikóban nem sok esélyünk van.
-Az Istenit! Miért? – kérdezte teljesen megdöbbenve.
-A katonák miatt. Josét üldözik. Most már rólunk is tudnak. Nem tart soká és az egész sereg a nyomunkban fog lihegni.
-És El Pasóban nyugi lesz?
-Gondolom igen. – hogy mekkorát tévedtem ismét, arra csak később derült fény. Pedig ismerhettem volna már magunkat.