Nando Diablo a vadnyugat ördöge - I. fejezet

A nap vérrel öntözte az ősi sziklákat, és lassan az előttem elterülő sivatagot is megfestette vörös színével. A szél nem mozdult, mégis érezhetően hűvösebb lett.
Mint mindig, most is belebújtam a ponchómba és élveztem, hogy felmelegíti meg-megborzongó testem.
Vérbeli mexikóinak éreztem magam, akinek semmi dolga nincs a napnyugta figyelésén kívül. Szerettem ezt a semmittevést a hosszú nap után, amit Mr. Walles farmján töltöttem.
Fárasztó munka volt, de az a négy év, amit itt végig dolgoztam, meghozta gyümölcsét, hiszen egyre jobban bírtam a melót és Mr. Walles is meg volt elégedve velem.
Mr. Henry Walles ötvenes éveiben járó, földhözragadt farmer volt, aki elvárta tőlem, hogy ha már magához vett, enni adott, hát legalább dolgozzak meg érte.
Mr. Walles farmja többnapi járóföldre esett mindentől, nem voltak barátai, szomszédai, magányosan tengette napjait még úgy is, hogy ott voltam vele, hiszen nem nagyon beszélgettünk. Egyszerűen nem volt rá igénye.
Sokszor elképzeltem, hogy meglépek innen, de Mexikó messze van, és egyébként is hogyan mehettem volna?
Elköthettem volna egy lovat a farmról, de meddig jutottam volna egyedül, elegendő étel és ital nélkül? Nem messzire az biztos. Így hát a tervekből nem lett semmi kedvenc sziklámon való ücsörgésen kívül. Itt viszont mindig kiürítettem a fejem és arról elmélkedtem, milyen jó lenne, ha lent élhetnék Mexikóban, és igazi mexikói vér csörgedezne az ereimben.
Ezen a napon kicsit késve érkeztem a sziklámhoz, ezért már minden hosszú árnyékot vetett, de úgy éreztem, azért még nem maradok le semmiről. Csak ültem és lógattam a lábam, miközben elhatároztam, a közeljövőben mégis megpucolok valahogyan.
Emlékszem éppen ásítottam, amikor minden idegszálammal megéreztem, hogy valaki figyel.
Nem tudtam ki, azt sem hogy honnan, de éreztem.

Először azt hittem Mr. Walles tüntet ki figyelmével, de ezt hamar elvetettem.
Az öreget ugyanis nem érdekelte mit csinálok dolgom végeztével. Akkor viszont ki figyel?
Lassan, mintha még mindig a naplementében gyönyörködnék, szemügyre vettem a tájat. Első nekifutásra nem sikerült senkit észrevennem, és már azon voltam, hogy feladom, amikor megpillantottam az alakot, aki az agavé cserjék között ült kinyújtott lábakkal, hátát egy sziklának döntve.

Nem tudom, hogy nem vettem észre addig, hiszen elég régóta ültem már ott. Nagyon megijedtem az idegen látványától, és már éppen megfeszítettem az izmaimat, hogy leugorjak a szikláról és meg se álljak a farmig, amikor az idegen felemelte a kezét.
-Hello Kölyök! – A hangja elárulta, hogy nincs valami nagy formában. Nem válaszoltam, sőt éppen azt fontolgattam, hogy mégis el kell tűnnöm onnan, amikor észre vehette vívódásomat, mert újra felém intett.
-Gyere ide Amigó! Kis segítség kellene. – szólt olyan hangon, ami egyszerre volt fáradt, fájdalmas, de mégis barátságos. A kiejtése annyira déliesnek tűnt, amennyire én is szerettem volna a magamét, de akárhogy próbálkoztam, ennyire elsajátítani sosem sikerült. Ekkorra már elnyomtam magamban a félelmet és átvette helyét a kíváncsiság, hát leugrottam a szikláról és közelebb mentem hozzá. Egy lépésre a lábától megálltam és alaposan megnéztem a férfit. Azt hiszem a hangja után a szeme volt az, ami megnyugtatott. Ennyire zöld szemeket, ilyen barátságos pillantást még soha nem láttam.
Furcsa volt, ahogy fejét a sziklának vetve mosolygott kiborotvált bajusza alól. Bár jócskán borostás volt, mégis kivehető, hogy a szakálla denevér alakúra van vágva. Kíváncsi voltam vajon miért, de megkérdezni akkor még nem mertem.
Csapzott haja a vállára lógott és homlokán gyöngyözött a verejték. Kalapja pár méterre tőlünk a homokon pihent, s megnyugvással figyelte a gazdája sorsát.
Az idegen valószínű, hogy a szikláig utolsó erejével vonszolta magát, kezei erőtlenül pihentek teste mellett, látszott szörnyű kínja van, mégse tett egy mozdulatot sem, nehogy megijedjek. Erre csak később jöttem rá, hogy
direkt várt türelemmel, míg megszokom látványát, mert hogy még így is milyen gyors, az csak pár perc múlva derült ki.

-Ki vagy Te? – és éreztem, hogy megremeg a hangom.
-Diablo. Nando Diablo. Te viszont bátor kölyök vagy. – ekkor felszisszent és az arca fájdalmas grimaszba torzult.
-Adj egy szivart! Itt van a kabátom zsebében. – mondta és fejével a bal zsebe felé intett. –Megtalálod mellette a gyufát is. Látva tanácstalanságom, még hozzátette:
-Nyugi, soha nem bántanék egy kölyköt, aki segíteni akar!

Leguggoltam mellé és a szivarjáért nyúltam. Ahogy kivettem a zsebéből (Mr. Walles szivarjaiból csakliztam már el nem is egyet és vígan fújtam a füstöt) észrevettem, hogy a kabátja félre csúszott szabaddá téve szememnek az utat a három pisztolyáig. Meghökkenve bámultam a pisztolyokra.
Egy-egy colt volt az oldalain, egy pedig a piros selyem övében a hasánál. Mindhárom pisztoly fekete markolatában egy-egy vörös, háromágú vasvilladíszítést láttam.
Ennyire gyönyörű coltokat még soha nem láttam.

-Nézd meg nyugodtan, ha tetszik. – találta ki a gondolataimat. –Csak add már azt a rohadt szivart!

Szájába nyomtam a szivarját, meggyújtottam a gyufát, és míg leszívta a füstöt én lenyúltam a pisztolyáért. Aztán olyan gyorsan kaptam el a kezem, mintha skorpió csípte volna meg! Nem számoltam ugyanis eddig azzal, amit a vörös ingéhez érve tapasztaltam.

Vörös ingének a fehér volt az eredeti színe, és az a rojtos szélű lyuk is azt bizonyította, hogy a vér festette vörösre az anyagot. Pont úgy, mint akit
hátba lőnek és a golyó, mivel csontot nem ér, a hasfalon át tör utat magának.
Még nem láttam ennyi vért emberből kifolyni, így hát ijedten ugrottam talpra. Valószínű elfutottam volna, ha a férfi nyugodtsága meg nem nyugtatengem is.

-Vérzel! – intettem a fejemmel a sebe felé.
-Na igen! – kifújta a füstöt és a hasára nézett. –Történt egy kis baleset. Erről jut eszembe, azt ígérted segítesz nekem! – mondta és jelentőségteljesen a szemembe nézett, mire én megráztam a fejem.
-Nem ígértem semmit magának! – kiáltottam és megrémülve hátrálni kezdtem. Ekkor hallottam meg a jellegzetes csörgést a hátam mögül. Innen kezdve minden egy pillanat alatt zajlott le. Fordítottam a fejem a hang felé, közben szemem sarkából láttam, hogy Diablo kezében megvillan valami, ami a dörrenésből ítélve az egyik colt lehetett. A kígyó pont ellőtte magát a földről, hogy lábamba marjon, amikor a golyó levitte a fejét. Véres húscafat vágódott a lábamnak csupán, mégis kiszaladt belőlem az erő. Csak néztem magam elé, és nem tudtam megállítani a fogam kocogását.
-Szóval segítesz kölyök? – ez az utóbbi akció láthatóan és hallhatóan kivette belőle a tartalékot is.
A kígyóra néztem és arra gondoltam, milyen gyorsnak kell lenni ahhoz, hogy egy támadásba lendült kígyót a levegőben megfékezzen valaki.
Előkapni a pisztolyt, célozni, lőni sebesülten. Mire odanéztem a pisztoly már újra a helyén volt, igazából azt sem tudtam melyikkel lőtt. Istenem az égben!
Ez nagyon gyors ürge! Azt hiszem akkor dőlt el a sorsom. Egy pillanat alatt a példaképemmé vált a mexikói.
-Igen, igen. Hát persze. Ühüm. Mmmáris. Hát, no. Hogyne! – dadogtam még mindig az események hatása alatt. –Mit tegyek?
-Vegyél ki egy töltényt a táskámból. – ekkor figyeltem fel a nyeregtáskára, mely a szikla tövében hevert. Odakúsztam és felhajtottam a fedelét, majd felkiáltottam a meglepetéstől! A táska megmutatta, mit rejteget magában, és őszintén mondom én még ennyi dinamitot, lőszert, kést és pisztolyt nem láttam! Ennyi fegyverrel egy kisebb háborút különösebb erőfeszítés nélkül meg lehet nyerni. Belekotortam és kivettem egy töltényt.
-Úgy, most harapd ki belőle az ólmot. Vigyázz a fogadra! – nagyot reccsent a fogam, de szerencsére nem tört el, bár ha meggondolom annyira segíteni akartam, hogy azt sem bántam volna, ha az egész fogsorom kiesik. Éreztem, hogy megmozdul az ólom a hüvelyben.
-Megvan! – rikkantottam örömömben.
-Ügyes vagy Amigó! Most pedig a puskaport öntsd a sebembe. Nyugi, tudom, mit csinálok. Siess!
Annyira remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem a hüvelyt. El sem tudtam képzelni, mit akar a puskaporral. Beleszórtam a sebébe, bele a közepébe az összest.
-És most fogd a szivart és nyomd bele a sebbe. Várj! Adj még egy szívást! – mielőtt kivettem szájából a szivart, mélyet szívott belőle és lenn tartotta a füstöt majd bólintott.
-Most!
Én pedig belenyomtam a szivart a golyó ütötte lyukba, aztán elrántottam a kezem.
Diablo ajkát nyögés hagyta el amint a lángcsóva kicsapott a hasából és a hátából. Emlékszem gyönyörű kék lángja volt, igaz egyetlen pillanatig tartott, de tényleg szép volt. Nyomában azonnal megégett a hús, megalvadt a vér és undorító szagot árasztó szürke füst tört fel. Diablo kifújta a szivarfüstöt, rám nézett, aztán a megégett sebére, majd ismét rám.

-Kössz Kölyök! Bátor vagy tényleg. – végül a legjobbat tette, amit tehetett. Zöld szeme felakadt és elájult.
Pont akkor dőlt fel ültéből, amikor a nap végleg elvesztette csatáját az égen és hirtelen minden sötétségbe borult.

Eltelt két nap is mire Nando Diablo magához tért.
Én közben dolgoztam a farmon, és nagyon aggódtam életben marad-e. Szinte óránként benéztem hozzá, nehogy állapota rosszabbra forduljon. Mr. Walles nem örült, hogy egy idegen fekszik a házában, akiről nem lehet tudni honnan jött, mit csinál és egyáltalán, hogy lőtték meg. Mert hogy nem magának lőtte azt a lyukat a hasába az teljesen egyértelmű volt. Ráadásul állig fel van fegyverkezve, és több muníció van nála mit Mr. Walles farmján.
Tehát Mr. Walles nem örült, hogy megtaláltam Diablót, annak meg pláne nem, hogy rávettem a sebesült ápolására. Nagy ápolásra igazából nem volt szükség, hiszen a sebe tisztán tartásán kívül nem tudtunk többet tenni.
Sejtettem, hogy ha bármely város közelebb lenne, Mr. Walles elment volna a seriffért, azt azonban nem kockáztatta meg, hogy míg ő a seriffet hajkurássza, addig a magatehetetlen férfi felébredjen, és esetlegesen kirabolja.
Az pedig, hogy engem küldjön el –látva szimpátiámat az idegen iránt-, nos teljességgel ki volt zárva.
Kijelentette, hogy ő ugyan nem foglalkozik a mexikóival, nekem kell kínlódni vele, és ha "Adná a magasságos, hogy feldobja a talpát", hát nekem kell megásnom a gödröt az idegennek, amibe eltemethetem.
Így hát én rohangáltam egész nap a munka és Diablo között. Harmadik nap reggel éppen a lovak csutakolása előtt be akartam menni, lecserélni átázott kötését. Kinyitottam szobám ajtaját –azt mondanom sem kell, hogy Mr. Wallesnek eszébe sem volt más szobát átengedni a haldoklónak- de az ajtóban földbe gyökerezett a lábam.
A nap sugarai átszöktek az ablakon, és kis fénycsíkok világították meg a szobámat. Porszemek kergették egymást keresztül a fénysávokon, mintha mulattatná őket az az igyekezet, hogy tisztán akarom tartani a helyiséget.

Elhúztam a számat, és az ágyamra néztem. Teljesen ledöbbentett a látvány, ami fogadott. Diablo ott ült az ágyon keresztbe vetett lábakkal és a fegyvereit tisztogatta.

Csak álltam az ajtóban és szólni sem bírtam. Ő meg közben belenézett a coltja csövébe. A látvány megnyugtathatta, mert bólintott és szépen belecsúsztatta a töltényeket a forgótárba. Miután ezzel megvolt, kinyújtott alkarján végig húzta a pisztolyt, hogy ellenőrizze nem akad-e valahol a tár, s csak ezután nézett rám.
-Egy fegyver soha nem lehet elég tiszta! Ezt jegyezd meg jól Kölyök! – látva értetlenségemet még hozzá tette: -Mindig ez az első ébredésem után. Na meg a kávé. Van? - Nézett rám kérdőn, egyik szemöldökét felhúzva, de én még mindig nem bírtam megszólalni, csak jóval a kérdés elhangzása után.
-Kávé? Hát persze. – azzal elrohantam, hogy hozzak neki. Mivel főzve nem volt, nekiláttam elkészíteni, és közben azon tűnődtem, hogy lehetséges ekkora javulás az állapotában. Mert hogy hatalmas változás állt be ahhoz kétség nem férhetett.
-Kivel élsz ezen a farmon? – kérdezte, miközben a kávéját szürcsölgette. Elmeséltem neki szép sorban mindent.
-Mivel anyámék szegények voltak, nem tudtak eltartani minket testvéreimmel, ezért a bátyáim és én elindultunk, hogy valahol munkát találjunk. Szüleim – ha élnek még – fenn laknak a hegyek között, messze innen. Apám vadászott, anyám rám és a bátyáimra vigyázott. Ez a farm Mr. Wallesé. A bátyáim a gondjaira bíztak és továbbálltak dél felé. Azóta semmi hírt nem hallottam róluk. Ennek már négy éve. Azóta itt élek, s bár Mr. Walles pénzt nem ad, a munkáért jár étel és szállás. Mr. Walles nem örül, hogy itt van Mr. Diablo.

-Azt sejtem, de hagyd el ezt a miszterezést! Le kell lépnem innen!
-Dehát a sebe. – mutattam a sebére, de a hasán már csak egy heg volt látható. Tátva maradt a szám a csodálkozástól. Hát ez meg hogyan? Diablo elmosolyodott.
-Sok mindent nem értesz még Kölyök! Hol van az ingem? – Mutattam, hogy a széken. Felállt az ágyról és odament az ingéhez. Nem látszott a mozgásán, hogy bármi is történt vele. Megnézte az ingét, beledugta ujját a golyó ütötte lyukba, és megdörzsölte a rászáradt vért.
-Nos erről az ingről úgy néz ki, le kell mondjak. Carramba! Ez volt a kabala ingem! Kedvenc senoritámtól kaptam mielőtt beálltam Lee tábornok seregébe harcolni a déliek oldalán. – Megsimogatta a viharvert inget.            –Bizony sok mindent megélt már ez a rongy velem. Eddig vigyázott rám mindig. – felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézte mi lett kedvenc ruhájával. –Úgy látszik lejárt az ideje. – mondta és bedobta az inget a szobám sarkába.

Felhúzta fekete, oldalt bőrszíjjal összefűzött bőrnadrágját, oldalára felcsatolta pisztolytáskáit és leült az ágy szélére, hogy felhúzza csizmáit. Ekkor lépéseket hallottam az ajtóm elől. Odanéztem és Mr. Walles állt az ajtóban vadászpuskájával a kezében, melynek csöve Diablo mellére irányult.
-Tedd fel a kezed te koszos mexikói! – ujjai mintha egy árnyalattal jobban ráfeszültek volna a ravaszra, Diablo azonban ügyet sem vetett Mr.Wallesre. Felhúzta csizmáit és csak ezután állt fel. Kezeit azonban nem emelte fel, sőt, mintha lazított volna a tartásán. Én behúzódtam a sarokba, és onnan néztem mi fog történni.
-Ne hadonássz azzal a baszott nagy kézi ágyúval, mert még elsül véletlen öreg! Nyugi. Felöltözök, adsz nekem egy lovat én meg eltűnök, és senkinek nem esik baja! Azt a puskát meg tartsd másfelé, mert ideges leszek tőle! – mindeközben egyenesen Mr. Walles szemébe nézett, mintha meg akarná babonázni.
-Még mit nem! – fakadt ki az öreg. –Még én adjak alád lovat?! Na gyorsan tedd fel a kezed és köhögd ki, mennyit érsz!
Ekkor vált világossá számomra, hogy nem fogja elengedni Diablót. Valószínű, hogy a mexikói is megértette, mert lassú fejcsóválásba kezdett.

-Ne csináld öreg! Hidd el…
Az öreg azonban a szavába vágott.
-Mennyit érsz?
-Lehet úgy egy ezres. – sóhajtott és lemondóan legyintett. –De hidd el, nem lesz a tied. Segítettetek rajtam, Te meg a Kölyök, ezért nem akarlak bántani, de nem fogom hagyni, hogy átadj a seriffnek!
-Nem fogom megkérdezni, hogy megengeded-e. Ha megmozdulsz nem lesz mire raknod a kalapod! Ekkora távolságból akkor is eltalállak, ha kilövöd a szemem. Billy, kötözd meg! – szólt hozzám, én azonban a fejem ráztam. Mr. Walles ekkor követte el élete legnagyobb és legutolsó hibáját. Rám nézett, s bár a puska csövét egy pillanatra sem vette el Diablo fejétől, a mexikói mégis kihasználta az alkalmat. Mire Mr. Walles újra Diablóra nézett az ő kezében már ott volt a coltja. Az öreg még fel sem mérte a veszélyt, mikor Diablo coltjából elindult a halál. Mr. Walles pedig szembe nézhetett utoljára a halállal, ráadásul jobb szemmel. Mr. Wallesnek annyi ideje sem volt, hogy meghúzza a ravaszt. Holtan rogyott össze, szeme helyén egy véres, váladékos lyukkal. Koponyája hátul szétnyílt, és a falat vér fröcskölte tele. Közben Diablo megpörgette pisztolyát és azzal a mozdulattal helyére tette.
Figyeltem, ahogy Mr.Walles – mármint az egykori – rángatózott még egy kicsit, mintha a teste nem akarná elfogadni az elmúlást, de aztán ez is abbamaradt.
Sajnáltam-e? Cseppet sem. Ő kereste a bajt, hát megtalálta. Most aztán feküdhet itt a lyukas fejével.
Diablo megérezhetett valamit, mert barátságosan hátba vágott.
-Lazíts Kölyök! Hasznát venném egy magadfajta srácnak. – közben befejezte félben maradt öltözködését. –Velem tartasz?
-Hová?
-Délnek. Ott várnak rám a barátaim, ha minden igaz. – eléggé gondterheltnek tűnt az arca. –Remélem, megúszták ők is.

Felnyergeltem két lovat, addig Diablo összecsomagolt pár napra való élelmet és megtöltötte a kulacsokat vízzel. Miután ezekkel végzett, megkért, hogy ássak egy akkora gödröt, amibe belefér Mr. Walles.
A homokos talajban könnyű volt az ásás, mégis magasan járt már a nap mire befejeztem. Úgy saccoltam sikerült akkorát ásnom, hogy az öreg beleférjen, sőt, mintha még nagyobb is lenne a kelleténél. Addigra megcsinálta a keresztet, még szénnel az öreg nevét is ráírta. Igaz mivel a keresztnevét nem tudta, csak annyi állt rajta: WALLES.
-Oké Kölyök! Gyere, hozzuk ide az öreget! – azzal elindult a ház felé. Mikor beértünk az öreg még mindig ott feküdt az ajtóban. Hova is rohangálhatott volna? Akkor eszembe jutott, hogy már nem fog többet rohangálni és ezen elmosolyodtam. Emiatt aztán elég rossz érzésem támadt. Végül is befogadott, meg minden, én meg most ástam meg a sírját. Furcsa volt, na, mit ragozzam. Diablo megfogta a halott lábát, és elkezdte húzni kifelé. Nyomában az agyvelő és a vér széles csíkot hagyott.
-Segíts már! – szólt Diablo. – Tiszta massza lesz minden.
-Na és? Nem mindegy már? – vontam meg a vállam.
-De! Akkor segíts azért, mert egyedül nehéz.
Megfogtam a halottat a vállainál és megemeltem. Nehéz volt szegény és mivel minden merő vér volt, kicsúszott kezemből és tompa puffanással visszahullt a földre. Néztem véres kezem és majdnem elhánytam magam.
-Brááá. Vidd ki egyedül! Végül is Te lőtted szét a fejét! – eltartottam magamtól véres kezem és elmentem a meglepődött Diablo mellett. Ő meg csak bámult utánam és szólni sem tudott. Azt hiszem így kezdődött hosszú barátságom a vadnyugat ördögével.

Miután eltemettük a néhai Mr. Wallest, elbúcsúztam kedvenc sziklámtól és elindultunk lóháton dél felé. Néhány órája már úton voltunk, de Diablo még nem szólt egyetlen szót sem. A nap már a kaktuszok között bújócskázott velünk, úgy gondoltam egy óra múlva sötét lesz a sivatagban. Diablo is e szerint gondolkozhatott, mert intett, hogy megállunk.
A lovaink fáradtan prüszköltek, nem voltak hozzá szokva ekkora hajszához. Az igazat megvallva én is úgy éreztem magam, mint a lovak. Meg is kérdeztem Diablót, hogy miért rohanunk ennyire, pedig a választ már sejtettem.
-Várnak rám El Pasóban a többiek. Oda tartunk most. – egy pillanatig elmerengett és összehúzott szemmel a tájat kémlelte. –Ha jól sejtem és nem jön közbe semmi, ebben az iramban négy-öt nap alatt ott vagyunk. A többiekkel holnap van a találkozó, de ha az érzésem nem csal, na meg ahogy ismerem őket, ők is késni fognak, úgyhogy biztos megvárnak.
-Kik a többiek?
-Majd elmesélem. Most menj és keress valamit, amiből tüzet rakhatunk éjszakára!
Később a tűz mellett ültünk és kukoricalepényt ettünk, amit még a farmról hoztunk. Jó volt ott ücsörögni a tűz mellett. Valahonnan prérikutyák üvöltését hozta felénk a felélénkülő szél. Belebújtam ponchómba és végig nyújtóztam a homokos talajon. Fejem ráhajtottam a nyeregzsákra és hallgattam, hogy pattog a tűz.
Diablo szájába illesztett egy szivart, meggyújtotta és mélyet szívott belőle. Ahogy kifújta a füstöt, a szellő már el is ragadta magával és játékosan tovalibbentette. Ő pedig neki kezdett meséjének.