Nando Diablo a vadnyugat ördöge - V. fejezet

TÁSKASZEMŰ JOE  

Eléggé eláztunk a whiskytől, amíg Bud Giusitót vártuk, hogy visszatérjen emberével, így mikor beléptek az ivóba, már emelkedett volt a hangulatunk.
Akit Giusito hozott magával, nem úgy nézett ki, mint aki végig tud csinálni egy bankrablást. Hogy mekkorát tévedtem, az csak később derült ki, mikor megmentette az életem Waterhillben. Ez azonban másik történet, nem akarok elébe menni a dolgoknak.
-Ő a kiről beszéltem. – mondta Bud mikor az asztalunkhoz értek. –Ő Táskaszemű Joe. – rábámultunk valamennyien. Emberünk szeme alatt hatalmas táskák, sőt utazóládák éktelenkedtek. Vékony szálú haja válláig ért, állán mókás kis kecskeszakáll sarjadzott. Az egész ember lehetett vagy ötven kiló, pedig majdnem két méter magas volt. Bólintott és kezet rázott mindannyiunkkal.
-Mondta Bud, hogy mire készültök. Ööö.. izé… megyek, hozok egy izé.. whiskeyt.. ö.. Bud.. gyere már velem. Valamit akarok mondani. Léptek kettőt és megálltak. Tisztán hallottuk, miről beszélgetnek, pedig nem hallgatóztunk. Meg is mosolyogtuk magunkban, hiszen ezért tök felesleges volt Giusítót arrébb rángassa. Mint utóbb kiderült mindig ezt csinálja. Úgy látszik, egyszerre csak egy valakihez tudja intézni szavait.
-Öö.. izé Bud. Mondd csak tényleg jó ötlet ez a bankrablás. Úgy értem ezekkel az alakokkal. – kezdte zavaros beszéddel Táskaszemű, de Bud hamar megnyugtatta.
-Persze Joe! Én bízok bennük. Jó fejek nagyon. És ha én bízok bennük, Te meg bennem, akkor bennük is bízhatsz. Érted?
-Öö.. izé.. Persze. Csak úgy kérdeztem. Nem akarok én rinyálni meg minden, csak úgy. – teljesen belezavarodott, úgy tűnik ki se jön belőle. –Öö, akkor megyek, hozok.. izé…
Bud Giusite visszatért asztalunkhoz és vállát vonogatva kérdő tekintetünkre megszólalt.
-Teljesen rendben van a srác, nyugi! Mindig ilyen, de bármit megtesz azért, akit megszeret.
-Kicsit zűrösnek látszik. – szólt Padre. –Legalábbis így elsőre.
-Mondom, hogy nem lesz semmi baj. Nem ajánlottam volna, ha egy kis kétely is lenne bennem. De nincs, én totál bízok benne!

Közben Táskaszemű Joe visszatért asztalunkhoz egy üveg pálinka társaságában. Szájában szivar lógott, de a füst csíphette a szemét, mert igencsak hunyorgott. Leült mellém, és kezembe nyomta a rabvallatót. –Igyunk hát.. izé.. Mit is akartam mondani?
-Az ismeretségre. – javítottam ki, s kortyolni kezdtem a whiskeyt. –Holnap reggel indulunk. Egy hét múlva Waterhillben vagyunk, s megcsináljuk a bankot. Valahonnan szerezni kellene dinamitot. – mondtam gondterhelten és átadtam az üveget Táskaszeműnek. Beleivott és furcsa fintorok között megszólalt.
-Öö.. megvan! Azt akartam mondani, hogy van néhány rúd dinamitom. Még akkor szereztem, mikor is..? Öö.. mindegy. A lényeg, hogy van.
-Oké! Tehát a terv szerint Waterhillben megállunk a bank előtt és bevágtatunk. – kezdte az ismertetést Mad. Mivel ő már járt ott és látta a bankot bentről, megbíztuk, hogy csinálja meg készre a tervet. –De csak négyen. Bud Giusito kint várakozik a bank mögött fedezéket keresve. Aki megjelenik a tetőn, azt Te leszeded egy puskával. – Bud bólintott. –A bejárat nagyjából középen helyezkedik el. Amint bemegyünk tied a baloldal, Padre. Mindenkit oda terelsz az ablakhoz, hogy kintről ne lőhessenek ránk.

Táskaszemű Joe, tiéd a dinamit, a te dolgod, hogy szépen elhelyezd őket a hátsó fal mentén. Vigyázz, nehogy valami tartó elem is robbanjon, mert akkor minden ránk rogyik. Akkor aztán becsukhatjuk a boltot.
-Bízd ide nyugodtan. Nem lesz gubanc. – bólogatott Joe.
-Oké! Én, mivel a pénz jobb oldalt van egy széfben, azt intézem. Amikor az összes pénz nálam van, szólok, és mindenkit kidobtok az épületből. Ártatlan embereket nem ölünk meg. Amennyiben azonban veszélyessé válnak, azonnal golyót beléjük. Közben Táskaszemű meggyújtja a dinamitokat, lóháton megvárjuk, míg kirobban a fal, és már megyünk is kifelé. Giusito kint tisztán tartja a környéket, azután ő is pucol utánunk.
-Mi lesz az én dolgom? – kérdésemre azonban már tudtam a választ.
-Te Diablo míg lezajlik a rablás, az ajtóból tartod tűz alatt a seriffet és embereit. Csak akkor lőj, ha feltétlen muszáj.
-Oké. Utána? Merre megyünk? Délre?
-Igen! Irány Mexikó.
-Az nem lesz úgy jó. Az összes seriff mind ránk fog vadászni, hisz mindenki sejteni fogja hová menekülünk. – mondta nyomatékosan Padre. –Az egyetlen út, ami ésszerűtlen: Alaszka!
-Ott nagyon hideg van Padre. – sóhajtottam, de beláttam, az öregnek igaza van.
-Nem kell sok időt eltölteni ott, csak míg csillapszik kicsit a dolog. Azután visszatérünk Mexikóba, és adunk a lányoknak. Mellékesen jegyzem meg, Alaszkában is forrók a lányok.
-Akkor Alaszka? – kérdeztem mindenkitől és a srácok egyenként rábólintottak.
-Odamegyünk és megcsináljuk. – erre megint inni kellett.
-Akkor most mindenki menjen és pihenje ki magát. – javasoltam. –Reggel korán indulunk.
-Akkor reggelig senki ne keveredjen balhéba. – kiáltotta utánam Padre mikor megindultam az ajtó felé, otthagyva mindenkit. Úgy is pihennünk kell.
-Persze Padre! Vigyázni fogok. – azzal odaintettem Táskaszeműnek, hogy jöjjön velem.

Mikor kiértünk az ivóból a poros utcára, táskái közé néztem Joe-nak. –Meg tudod csinálni?
-Öö igen. De biztos, hogy jó ez a terv?
-Tudsz jobbat?
-Nem.

Lassan lebukott a nap és a hold kezdte átvenni helyét a sötétedő égbolton. Egyedül sétálgattam az utcákon, néztem, hogy gyújtogatják sorra a petró lámpákat és eszembe jutott a tegnap esti lány. El akartam hessegetni magamtól a gondolatot, de mindig visszatért, bársonyos lépteivel sétált agyam zegzugaiban. Kétségtelen, hogy megfogott az a lány, pedig semmi extra nem volt benne. Legalábbis remélem. Megszaporáztam lépteimet és beléptem az ivóba. Kértem egy pohár whiskeyt és leültem a pulthoz.
-Keresek egy lányt. – szóltam a csaposhoz. –Sallynek hívják. Nem tudod, hol találom?
-Sally? De tudom. – válaszolt gúnyosan mosolyogva. –Ágyban valami cowboyjal. Mindig ott van. Miért pont most lenne máshol? – olyan szemtelenül röhögött, hogy kis híján leütöttem.
-Mi a frászt röhögsz? Még egy mosoly és egyenként lövöm ki a fogaidat.
-Ne haragudjon Senor! – visszakozott látván arckifejezésem. –Hozhatok még egy whiskeyt?
-Pronto. Nem vagyok vicces kedvemben.
-A vendégem. – mondta, miután letette elém a vizespohárnyi italt. Nem tudom, mi üthetett belém, de fájt, hogy nem sikerült találkoznom a lánnyal. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Eszembe jutott, hogy meg fogok öregedni és mi lesz akkor, ha már nem fogok tudni gondoskodni magamról. Vagy ha lelő valaki, mert bár hihetetlen, de mégis lehetne nekem is ellenfelem, akkor ki fog könnyeket ejteni utánam? Ki temet majd el?
Addig sajnáltam magam, mígnem teljesen eláztam a töménytelen italtól. Ha jól emlékszem egész este ittam, úgy kb. reggelig. Szerelmes voltam? Aligha. Inkább részeg.

Arra eszméltem, hogy a többiek keltegetnek. –Diablo ébredj! – hallottam Padre hangját valahonnan a távolból. –Egész este ittál? – bólogatás volt a válasz, majd az este elfogyasztott whisky nagy részét visszatettem a pultra. Nem nézett ki jól. Ha egy reggel betévedt szomjas vándor meglátta, hát biztos, hogy a szomjan halást választja.
-Ez totál kiütötte magát. – szólt Mad. –Gyerünk, térítsük észhez. – Éreztem, hogy erős karok fognak meg és visznek magukkal valamerre.
-Oké, dobjuk bele! – hirtelen elengedtek és belezuhantam egy vízzel teli itatóba. A hideg víz magamhoz térített, de még így is kótyagos voltam. Egy kezet láttam amint kiemeli a fejem az itatóból, de nem lehettem megnyugtató látvány, mert gyorsan visszaejtett. Másodjára még mindig víz alá kerültem, de harmadjára már saját magam emelkedtem ki a vízből.
-Rendben vagy Diablo? – kérdezte röhögve Padre.
-Rendben. – teljesen kitisztult a világ.
-Akkor indulás! – intézkedett Mad, és miután megtaláltam a lovam elejét elindultunk északnak Waterhillbe.