Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XII. fejezet

-Emelem hárommal. – mondtam és odadobtam három egy dolcsist az asztalra.
-Én kiszállok. Teljesen megkopasztassz. – lökte be G. a lapjait. – Inkább adjon már valaki egy szivart.
Padre ki vett egy szivart a mellényzsebéből és odadobta Dopenak.
-Nesze! Neked meg kedves Diablo komám: tartom.
-Én inkább bedobom. Nincs jó lapjárásom. Stevie körbenyújtotta pipáját. –Szívjatok inkább testvéreim. Jót tesz, majd meglátjátok.
-Tartom. – szólt Mad és Bud szinte egyszerre.
-Hát én meg ki ne maradjak már! – csapott az asztalra José három dollárt. –Rólam senki ne mondja, hogy nem merek kockáztatni.
-Nyugalom José. Alig maradt már valamennyid. Senki nem tart gyávának. – nézett rá Padre. –De ha egy vasad sem marad, hogy fizeted a következő whiskeyt? – erre aztán José kivételével mind vad röhögésbe kezdtünk.
-Hahahaha.. – nevetett gúnyosan José a hős. – Kurva vicces. Mutassátok a lapokat, aztán legyen ekkora a szátok.
Mindenki kiterítette lapjait. Nagyon jó lapok voltak, royal flössöm azonban senki nem üthette meg.
Bezsebeltem a sok pénzt és felálltam, hogy hozzak belőle egy üveg whiskeyt. –Mindjárt jövök – és elindultam a pult felé.
Végignéztem az embereken. Volt belőlük rendesen. A cowboyoktól kezdve az aranyásókig. Átutazók, farmerek, úrinők és szajhák itt mulattak, veszekedtek, itt várták a másnap segítségét. Bíztak a mannában minden este, a manna azonban csak nem akart segíteni rajtuk, ezért másnap este ugyanott folytatták. A város ebből élt, igen, El Pasó virágzott.
A pultnál egyszerűen elképesztő tömeg volt, alig tudtam átnyomulni rajtuk. Oda szóltam a csaposnak.
-Hej, Gringo! Adj egy üveg whiskeyt a jobbik fajtából! – mikor átadta az üveget, elkaptam a karját, és magamhoz húztam. –Mond csak Amigo. Melyik a szabad chiquita itt az ivóban? – rámutattam egy lányra, aki már pókerozás közben felhívta magára a figyelmem gyönyörű fekete hajával, bájos arcával. Ott álldogált néhány hölgy társaságában és szemmel láthatóan jól érezték magukat. –Ki az a gyönyörűség ott?


-Juanita. Ne kezdj vele uram! – rázta a fejét a csapos. –Ha csak ránézel nem éled meg a holnapot.
-Nocsak! Kezd érdekelni a dolog. – közelebb húztam a csapost. –Beszélj érthetően.
-Szemet vetett rá Johnny Ringo. Őt tartják a leggyorsabbnak. Nézd, ott ül. – mutatott egy fickóra, aki pár asztallal távolabb ült tőlünk és kártyázott. Fekete kalapja mélyen szemébe volt húzva, nem is láttam tőle a szemét. Néztem egy darabig, azon gondolkoztam megéri-e? Ránéztem a lányra, gyönyörű volt. Ismét Johnny Ringot néztem, a pisztolya ott pihent baloldalán. Juanita. Szép az arca. Ringo, pisztoly balról.
Juanita..
Ringo..
Elengedtem a csapost. –Kösz a figyelmeztetést.
-Jól döntött, mister. – bólogatott.
Elmosolyodtam és odasétáltam az asztalunkhoz. A srácok javában beszélgettek valamiről, de nekem akkor már egész máshol járt az eszem. Leraktam a whiskys üveget az asztalra. –Igyátok.
Mint szomjas sivatagi vándor vetették magukat a jófajta pálinkára. Körbe járt az üveg és én még mindig álltam.
-Miért nem ülsz le Nando? – kérdezte Aranytollú Madár, vagy ahogy mi szólítottuk, egyszerűen Mad. Kezembe nyomta az üveget, én pedig jót húztam belőle. Éreztem, ahogy az ital marja a torkom, átjárta egész testem. –Van egy kis dolgom, azért legyetek résen.
-Ezt nem hiszem el. – fakadt ki magából Padre. –Megint valami nő?!
-Eeegen. Csakhogy van valami fenegyerek is, ami egy kicsit bonyolítja a dolgot. – fejemmel a fickó felé böktem. –Az ott.
-Hát persze. Nézd meg a lányt is és megérted. – mutattam hol a lány. Padre keresztet vetett. –Igaz, ami igaz, formás teremtés, de Ringo kemény ellenfél.
-Nem lehet az, ha eddig nem hallottam róla. – oda adtam az üveget G-nek és elindultam Juanita felé. –Mi lesz ebből? – hallottam a hátam mögül valamelyik barátomat, de már akkor nem volt visszaút.
-Buenos Chiquita. – szóltam a lányhoz mikor odaérve felvettem legdiablósabb mosolyomat.


-Hello, szépfiú. – visszamosolygott. Életemben nem láttam ennyire gyönyörű mosolyt. Lehet, nem is fogok többé? –Meguntad az életed?
-Minek az élet, ha nem mosolyogsz rám többé ilyen édesen? – néztem mélyen gyönyörű szemébe.
-Aranyos vagy, de Ringo megöl.
-Ringo? – kérdeztem még mindig mosolyogva. –Szerintem megéri.
Elpirult kissé a bók hallatán és egy csókot adott arcomra.
-Ki ez a pasas Juanita? – kérdezte valaki a hátam mögül. Nem kellett hátra fordulnom ahhoz, hogy kitaláljam ki a hang gazdája, így nem is forgolódtam, csak néztem Juanita fekete szemébe és éreztem, hogy teljesen elvesztem benne.
-Még nem tudom Ringo. De nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá. – egy pillanatra elkapta tekintetét, míg Ringóra nézett, de aztán már újra elvesztünk egymás tekintetében.
-Igaz, még be sem mutatkoztam. Nando Diablo szolgálatodra. – és fejet hajtottam a tünemény előtt. Ringónak nem tetszett a mutatványom, mert vállamra téve kezét megperdített tengelyem körül. Szembe kerülve vele nem mondhatnám, hogy kedvesen nézett rám. Sem ő, sem pisztolya csöve, mely a szemem előtt táncolt bal kezében.
-Nem fogtad még fel, hogy Juanita az enyém? – kérdezte, és őszintén mondhatom semmi kedvesség nem volt a hangjában. Juanita azonban nem hagyta szó nélkül a birtokos jelzőt.
-Nem vagyok a tiéd Ringo. Csak te szeretnéd olyan nagyon.
-Hányszor mondjam még el, hogy az enyém vagy? – ekkora megalázás után nem lettem volna Ringo helyében. Igaz, az előtt sem. Míg zajlott mellettem a vita próbáltam úgy helyezkedni, hogy nekem legyen nagyobb esélyem egy esetleges bunyóban. Szerencsém volt, Ringót tökéletesen lefoglalta Juanitával történő vitája. Az egyetlen dolog, ami megakadályozott egy jól irányzott ökölcsapásban, az Ringo pisztolya volt, mely bár már nem az arcom előtt libegett, azért mégis engem tartott sakkban.
-Nem vagyok a tiéd. – tagolta Juanita, mintha egy hülyének mondaná, és karjait a nyakam köré fonta. Ringo elvesztette a fejét, ellökte tőlem Juanitát, aki kis sikkantással terült el a földön. Ez volt a megfelelő pillanat a


cselekvésre. Míg Ringo pisztolya másfelé irányult, volt időm, hogy előrántsam a saját coltomat. Kicsit feldobtam a levegőbe, éppen csak annyira, hogy csövével a markomba érkezzen vissza. Mire Ringo újra rám nézett, már útban volt a pisztolyom markolata az arca felé. Lendületből úgy szájon töröltem coltommal, hogy álla egyből eltört. Legalábbis a reccsenésből erre következtethettem. Pisztolyát azonnal a földre ejtette és arcához kapott. Fogait azonban – hiába volt olyan híresen gyors – már nem tudta megmenteni. Vér dőlt a szájából, folyt az ujjain keresztül, végig az inge alatt a karján. Kétrét görnyedve üvöltött a fájdalomtól, majd szép lassan térdre ereszkedett. Na ekkor kapta a másodikat ugyanoda. A válasz újfent a recsegés, bár most az ujjai törtek, ahogy védte velük széttört álkapcsát.
Hogy nem voltam fer? Na ezen akkor nem gondolkoztam. Különben is mit csinálhattam volna? Kötöztem volna be a sebeit? Bonyolult lett volna. Kezei ernyedten lógtak teste mellett, szájából dőlt a vér, elölről hiányoztak a fogai, úgy üvöltött artikulátlanul, miközben egyfolytában engem nézett. Iszonyú fájdalma lehetett. No én segítettem rajta. Ballal megfogtam zilált haját, jobbom pedig újra meglendítettem. Az ütés a füle tövén találta el, abbahagyatta vele fájdalmas üvöltését, és hangos koppanással lökte a padlóra. Johnye Ringo ezen az estén nem mozdult többet. Nem úgy a cimborái. Felvették a földről az ájult Ringót, majd megfenyegettek pisztolyaikkal. Hogy nem lőttek vele annak az volt az oka, hogy közben már az én barátaim fegyverei csöve rájuk irányult.
-Ringo nem fogja abbahagyni a háborút. – mondta egyikőjük. –Megtalál és letépi a fejed!
-Jó. De úgy keressen, hogy ne találjon rám, mert akkor nem ússza meg ennyivel. – azzal elraktam a pisztolyt, a cowboyok pedig eltűntek az éjszakában Ringóval együtt. Bólintottam a srácok felé, ők meg visszaültek pókerezni. Nem hiába: megszoktuk már a jeleneteket. Odaléptem Juanita mellé és felsegítettem a földről.
-Gyere sétálni Chiquita.

Már sétálgattunk a sötét éjszakában egy ideje, mikor megszólalt.
-Most sikerült szerezned magadnak egy ellenséget Diablo. Ringo nem tud


veszíteni. Az egész világot be fogja járni utánad. – őszinte aggodalom ült a szemében.
-Tudom. Majd megpróbálok vigyázni magamra. – persze korántsem lettem volna ilyen magabiztos, ha a jövőbe látok. Azonban Juanita teljesen elvakított, így nem hogy a jövőt nem láttam, de jóformán a mellein, fenekén, szemén kívül semmi mást. Neki is mentem egy szekér rúdjának, mely az utcán várakozott bizonytalan ideje már. Hangosan felnyögtem, ahogy gyomorszájon vágott.
-De hiszen így sem tudsz magadra vigyázni. – kacagott édesen.

Felpattantam lovamra és felhúztam őt is magam mögé. Elindultunk, hogy keressünk valami nyugodt helyet, ahol nincsenek kiálló szekérrudak, melyek a gyanútlan sétálgatókra lesnek. Nem hiába, no! Az értelem legyőzi az ármányt.
Nem sokkal később egy szikla védelmében megtaláltuk békés kis szigetünket. A hold, aki végig követett minket kíváncsian figyelte, ahogyan leterítem ponchóm a földre és kibújtatom Juanitát ruhájából.
-Arról volt szó, hogy sétálgatunk és beszélgetünk, au..
-Persze, csak gondoltam a lovaglás után jól esik lepihenni kicsit. Meg tudod, a hold is nagyon melegít. – mutattam az égre, és a hold mintha elmosolyodott volna gyengére sikerült kifogásom hallatán.
-Igaz, ami igaz, valóban melegebb van most, hogy itt vagy mellettem.
-Na látod. Mindjárt én is leveszem gönceimet. – suttogtam fülébe és lehajigáltam gyorsan ruhámat.
-Beszélgessünk. Most mit csinálsz? – kérdezte sóhajok közepette.
-Beszélgetek.
-Ott lent? Nem hallom.., jajj…, ismételd meg, amit… uuuu… a nyelved mond..

A hold elszégyellhette magát, mert elbújt egy felhő mögé és ott is maradt, amíg beszélgettünk. Akkor fedte fel magát, mikor már újra egymás mellett feküdtünk és kéz a kézben pihegtünk.
-Nézd a holdat Nando! Hát nem gyönyörű? – kérdezte édesen búgva fülembe. Nem volt kellemetlen, sőt már ez is szebb, mint a kíváncsi hold.


-Figyelj! És belesúgtam valamit a fülébe.
-Na de.. mutasd meg és elhiszem.
Megmutattam, ő pedig elhitte.
-Auuu.. ez tényleg.. gyönyörűbb mindennél.

Szégyenében a hold ismét csak eltűnt az égről. Jól tette, mert olyat látott volna, amitől nem mert volna előbújni soha többé.