Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XIV. fejezet

Elindultam északnak még aznap este szándékosan feltűnő nyomokat hagyva magam mögött, még a kocsmában is elhíresztelem egy pohár whisky mellett, hogy északnak tartok. Ezek után csodálkoznék, ha nem találna rám valahol. Nincs más dolgom, minthogy menjek előre az orrom után és vigyázzak a hátamra.
A vadászat megkezdődött. Sajnos egyelőre nem tudtam, hogy melyikőnk a vad és ki a vadász.

Két nap alatt elértem a szellemek kanyonját, ami nem kis teljesítmény. További egy napomba került mire feljutottam lovammal egy kis ösvényen a tetejére. Ott azután lehasaltam és puskámat előkészítve várakoztam.
A nap magasan járt, mégis közel éreztem magamhoz. A kék égen szinte lecseppent a fehéren izzó nap. Lenyűgöző látvány tárult elém a maga félelmetes magasságában. Lenn a szurdokban a sziklák és kavicsok között egy kis patak csordogált, ahonnan vizet merítettem kulacsomba. Hála Istennek előrelátó voltam, így most jóízűen kortyoltam a kulacsból. Még mindig kellemesen hűvös volt, bár tudtam estére ihatatlanul meleg lesz.


Őszintén szólva, reméltem, nem kell estig várakoznom. Ha az est leszáll, búcsút mondhatok nagyszerű tervemnek. Az est leszálltával ugyanis nem fogok látni semmit, és hiába vagyok jó lövő, macskaszemmel nem áldott meg az Isten.
Kisvártatva egy sas jelent meg az égen és lassan körözve kereste zsákmányát. Könnyezni kezdett a szemem, ahogy figyeltem, annyira a nap körül keringett. Megtöröltem szemem, éppen idejében ahhoz, hogy lássam, ahogy egyre lejjebb körözve egyszer csak szélsebesen lecsap áldozatára. Nem láthattam mire, biztos valami pocokra vagy egérre. Karmaival, csőrével tépte a húsát, néha-néha megállt és büszkén nézett körül, hátha látja őt valaki. Magamban biztosítottam a felől, hogy én láttam őt, és hogy magam is így fogok lecsapni Ringo embereire. Gyorsan és kíméletlenül. Ringo pedig halála előtt szenvedni fog. Nagyon és hosszan.

Lassan nyugodni tért fárasztó munkáját maga mögött hagyva a nap és Ringoék még sehol. Kicsepegtettem az utolsó kortyot kulacsomból, és csüggedten töröltem meg homlokom. Mi van, ha elszámítottam magam? Mi van, ha Ringo nem jön utánam? Azzal teljesen keresztülhúzná számításaim. Vajon mi van a fiúkkal? Ha Ringo meglepi őket, nem sok esélyük van. Ringonak utánam kell jönnie! Egyszerűen muszáj. Ekkor mintha hangokat sodort volna felém a kanyon aljáról a szél. Rövidesen a hangok gazdái is feltűntek a kanyargós utón, a kis patak mellett. Tizenöt felfegyverzett lovas vágtatott alattam, majd kicsivel távolabb, de még a látómezőmben megálltak.
-Éjszakára itt megállunk! – hallottam Ringo hangját egészen halkan.
-Rakjatok tüzet! Redeye, menj, és nézz körül, mi van előttünk! – szólt oda az egyik cowboynak, aki el is ügetett. A távolság miatt nem láthattam az arcokat, hangyányi alakok mozogtak a mélyben, hangjukat azonban felerősítette a kanyon. Magamhoz vettem a puskámat és becéloztam vele egyikőjüket. Ebben a pillanatban a nap úgy bukott le, velem szemben a kanyon túloldalán, mintha ellőttem volna a kötelet mellyel az égen függött. Szempillantás alatt teljes volt a sötétség. Éppen ettől féltem. Most vagy megvárom a reggelt, vagy…


-Csináljátok már azt a rohadt tüzet, mert semmit se látunk! – kiáltott az embereire Ringo, mire morgás volt a válasz, de a tűz rövidesen nagy lángokban égett, elég jól megvilágítva a környéket. Árnyékok táncoltak a sziklafalakon, groteszk figurákban elevenítve meg az emberi alakokat. Elérkezettnek tartottam az időt a cselekvésre. Ki legyen az áldozat? Tökmindegy, csak ne Ringo. Ő az utolsó lesz. Nehezítette a dolgom, hogy közben lecsendesedtek, lassan alváshoz készülődtek. Nem nagyon tudtam már kivenni az alakjukat. Ő lesz az. Becéloztam a Redeyenak nevezettet, aki most tért vissza felderítő útjáról.
-Johnye! Nyomokat láttam a.. – ekkorra sikerült becéloznom. Le akart ugrani lováról, hogy úgy jelentse tovább mit tapasztalt, de még éppen időben húztam meg a ravaszt. A kanyon felerősítette a lövést, puskám akkorát szólt, mint a mennydörgés, a golyó pedig, mint a villám csapott le Redeyera, aki lerepült lováról és elterült a kavicson.
-Fedezékbe! Itt van valahol! – kiabáltak fejetlenül rohangálva.
-Honnan jött a lövés? – kérdezgették egymástól.
Úgy gondoltam ideje választ adni kérdéseikre, újra céloztam. Lövésem után az egyik őrült hangyaként rohangáló holtan bukott fel.
-Ott van fent! – kiabálták, és pisztolyaikkal lövöldözni kezdtek felém, s bár golyóik nem érhettek közelembe sem, mégis úgy döntöttem ideje továbbállni. Felszedelőzködtem és elvágtattam Tombstone irányába. Eddig kettő nulla a javamra.

Tombstoneba érve úgy ítéltem meg, hogy körülbelül másfél, esetleg két napos előnyöm lehet. Van időm tehát pihenni egy kicsit. A fogadóban találtam magamnak szállást és meghagytam a tulajnak, hogy azonnal szóljon, ha nagy csapat idegen érkezik a városba. Aludtam néhány órát, közben a srácokkal álmodtam. Nagyon hiányoztak már. Este átsétáltam az ivóba, gondolván megiszok némi whiskeyt, merthogy már az is hiányzott. Leültem a pultnál és közben beszélgetésre invitáltam egy mellettem ülő


cowboyt. Valami George-nak hívták, nem is tudom miről beszélgettünk, egyáltalán nem érdekelt, csak a társaság miatt kezdtem vele. Fizettem neki az italokat és hallgattam hülye történeteit. Gondolatban máshol jártam, bár nem tudom hol. Odakint rákezdte az eső. Érdekes gondoltam, Tombstoneban mindig esik. Jól esne most egy kis séta, belülről már úgyis eláztam. Elköszöntem Georgetól, fizettem neki még egy whiskeyt és kimentem az utcára. Sötét volt és a hold kárörvendően nevetett rajtam, de nem érdekelt. Kalapomról patakként csordogált az esővíz. Beálltam a szalon előtti féltető alá és vártam valamire. Hogy mire? Nem tudom. Csak úgy várakoztam.
-Nem szeretjük a fegyveres idegeneket! – a hang annyira a semmiből érkezett, hogy meglepődtem. A hang gazdája egy nagy bajuszú férfié volt, széles állán feszülő bőrrel. Szeme összeszűkülve vizslatott, hasonlított Bud barátomra. Társa egy vékony, csupa csont ember volt, aki egész idő alatt úgy köhögött, mint egy tüdőbajos.
-Mi bajotok van? – kérdeztem udvariasan.
-A fegyvereid a bajunk! – lihegte a tüdőbajos. –Le kellett volna add a seriff-hivatalban. Kint van a tábla a – újabb köhögési roham – a város határában. A barátom – rámutatott társára –Wyatt Earp a békebíró. Add át neki a fegyvered!
-Csak nem te vagy Doc Hollyday? – kérdeztem megdöbbenve. Hallottam már róluk valahol, valamikor. Nem sok jót. Nem árt résen lenni velük, állítólag ez a Doc gyorsabban lő, mint az árnyéka.
-Gyerünk fiatal barátom, add át a coltjaid! – szólt Wyatt Earp. –Ne húzzuk az időt ebben a szakadó esőben.
-Nem adhatom oda. Nemsoká fegyveresek érkeznek Tombstoneba, akik engem keresnek. Mindegy miért, de le kell velük számolnom. Nem tudtok ebben megakadályozni, jobb, ha el sem kezditek.
Láttam, hogy a Doc Hollyday keze megmozdul pisztolya felé.
-Ne tedd Doc! Nem akarok bajt. Megvárom Ringot, elintézem az ügyem, azután tovább állok.
-Ringot mondtál? – hökkent meg Hollyday. –Johnye Ringot?
-Igen.
-Azt tartják róla, hogy nagyon gyors.


-Rólad is azt tartják.
-És te meg akarod ölni Ringot? Van önbizalmad.
-Igen van. Meg tudásom is.
-Lássuk! – és már nyúlt is a pisztolyáért. Nagyon gyors volt valóban. Szem nem követhette azt a sebességet, ahogy előkapta a coltot és közben végig mosolygott. Aztán szépen lelohadt arcáról a mosoly. Mert igaz, hogy felemelte a coltját, de mégis elkésett vele. Az én coltjaim már a hasát és a homlokát nyomták mire észbekapott. A vesztesek döbbenete ült a szemében én meg sajnálni kezdte a nagy Doc Hollydayt, de azért nem felejtkeztem el Wyattról sem. Doc gyomráról átirányítottam a coltom csövét a békebíró fejére, így tartottam sakkban őket.
-Nos! A helyzet a következő: Én vadászok valakire, akik rám vadásznak. Ha most az utamba álltok, meghaltok. Ez tény. Ha nem, ti mindenképpen megússzátok és vagy Ringo vagy én, esetleg mindketten megdöglünk. Tombstoneban ugyanúgy folytatódik az élet tovább, a városban senki nem fog észrevenni semmit.
-Doc? – kérdezte Wyatt.
Doc Hollyday csak bólintott. Szégyellte magát nagyon. Pedig nem kellett volna. Gyorsabb vagyok, mint ő. Ez nem szégyen. Ebbe bele kell nyugodni és kész. Ő azonban nem tudott belenyugodni.
-Egyszer még találkozunk!
-Persze Doc! Ahogy akarod. De nem most és nem itt. El akarom intézni Ringot. Aztán, ha rám találsz, és gyorsabb leszel, hát nem bánom.
-Menjünk Doc! – szólalt meg végül Wyatt és eltűntek az esőben. Én meg végre fellélegezhettem. Ürültem hogy eltűntek, annál is inkább, mert jövevények tűntek fel a városban. Pontosan azok, akiket vártam, tizenhárom lovas. Behúzódtam a sötétbe, onnan figyeltem, ahogy elhaladnak előttem. Ők sem vették észre a város határában lévő figyelmeztetést, mert állig voltak fegyverkezve. Lovaik lába alól csapódott a sár nagy cseppekben, ők maguk elszántan haladtak a fogadóig, melyben magam is megszálltam. Itt lesz egy kis gond gondoltam, és szidtam magam, amiért nem gondoltam erre a lehetőségre. Hogy fogok bemenni a fogadóba a cuccaimért?
Szerencsém volt.