Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XIX. fejezet

-Nem. Nézz ki az ablakon. Én megtettem az előbb. Az ajtóból különösebb nehézség nélkül el lehet jutni a kútig, onnan el lehet kúszni a szekérig. Onnan tovább addig a szikláig. Ti innen tudtok fedezni.
-Ne is folytasd! Esztelenség. – kiáltotta Padre és az üres üveget nagy ívben kidobta az ablakon. Lövés hangzott és üvegcsörömpölés.
-Hallottad? Mindenre lőnek, ami mozog.
-Van esélyem. A sziklától meg már gyerekjáték eldobni egy dinamitot a dombig.
-Ha felrobban te is repülsz nem csak a domb. Túl közel van az a szikla.
-Ezért nem kell rálőni addig, míg vissza nem kúsztam a szekérhez.
-Azt Bud nem fogja eltalálni ekkora távolságból akármilyen jó szeme van. Ehhez Diablo kellene.
-Bud is képes rá. – nézett Budra José. –Igaz?
-Talán, de te még így is öngyilkosságot követnél el azzal, ha kimennél oda. – nézett rá szokásos szúrós nézésével Bud.
-Nincs más esély. – kiáltotta José, és egyetlen hatalmas ugrással kivetette magát a folyosóra.
-José!
-Ne!
-Gyere vissza!
De mi hasztalan kiabáltunk utána, léptei már a konyhában vízhangzottak. Elrohantam a lépcsőfordulóig, José éppen akkor markolt fel egy csomó dinamitot és derekára tűzve már ki is futott az udvarra. Visszarohantam a szobába és odahúzódtam az ablakhoz. Odakint már megszólaltak a fegyverek, José körül fütyültek a golyók. Az ablak maradványai közül próbáltuk fedezni barátunkat, aki kezében coltjaival, nyakát behúzva lövöldözött. Cikázva futott a kútig, majd odaérve beugrott mögé. A kút köveit és deszkáit bontották a Josét kívánó golyók.
-Most! – kiáltott felénk és mi megkétszereztük a tűzerőt, mind egy ablakból tüzeltünk a domb irányába. Ringo emberei teljesen elbújtak, nem kockáztatták, hogy egy eltévedt golyó kioltsa az életüket. José átlósan futott a szekérig vagy harminc métert, coltjaiból egyfolytában áradt a torkolattűz. Sikeresen elérte a szekeret is és megpróbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legkisebb felületet mutassa magából a banditák felé. A szekér mögött aztán volt egy kis ideje, hogy kifújja magát és újratöltse fegyvereit. Mi is ekképpen cselekedtünk. José egyelőre viszonylagos biztonságban volt. Mivel mi is fegyvereink töltésével voltunk elfoglalva, a banditák felbátorodtak és előbújva rejtekükből újból Joséra lövöldöztek. A szekér ugyan felfogta a golyókat, de mivel egyre nagyobb darabok szakadtak ki belőle, félő volt, hogy lassan szitává lövik az egészet. Akkor pedig Josénak vége.
-Siessetek! – szólt Padre, majd szinte azonnal viszonoztuk a tüzet. A domb mögül előbújt emberek közül kettőt a pokolra küldtünk, a többi meg visszabújt fedezékébe. José kihasználva az alkalmat előrontott a kiluggatott szekér mögül és elfutott a szikláig. Ott aztán hasra vetette magát. Megint biztonságban volt egy darabig. Itt kezdődött a neheze, hiszen a domb közelsége miatt még egy vak is eltalálhatta volna, ha nem vigyáz. Nekünk meg nem volt szabad lőnünk, hiszen ha véletlen eltaláljuk a dinamitot, könnyen a levegőbe repíthetnénk vele Josét. Egészen addig lőttünk, míg José fel nem térdelt és nem jelzett, hogy dobja a dinamitot. Egyszerre dobott el egy marékkal, lehetett vagy öt rúd. A dinamitok a dombon landoltak, José pedig futásnak eredt vissza a szekér mögé. A banditák óvatosak lettek, már nem bújtak elő teljesen, csak úgy ímmel-ámmal lövöldöztek. Már megbánták, hogy idejöttek. Ringo ide vagy oda, de elmenekülni sem tudtak. Kétségbe esve próbálkoztak túl élni ezt a napot, hogy majd az éjszaka kedvezőbb lesz nekik.
-Lődd ki Bud! – kiáltoztunk mind, szinte egyszerre, Bud pedig becélozta az egyik dinamitot. Nehéz volt, hiszen a dinamitok zömét eltakarta a fű vagy egy kő. Egyetlen dinamit esett úgy, hogy egy nagyobb kavics feltámasztotta. Szinte esélytelen volt eltalálni még így is. Bud meghúzta a ravaszt. Vártuk a robbanást, de semmi. A golyó jó másfél lépésnyire csapódott be a dinamittól.
-Diablo kellene. – szólt csüggedten Joe
-Hagyd már. Azt sem tudjuk él-e még egyáltalán. – torkolta le Dope. Bud közben újra célzott és lőtt. Valamivel közelebb, de ez sem ért semmit. Közben a banditák szinte az egész szekeret lebontották lövéseikkel José felől. Ha nem sikerül Budnak, percek kérdése és José halott. Bud újra célzott és lőtt. A kavics, amit eltalált kiugrott a dinamit alól az meg leborult a fűbe.
-Bassza meg! – szisszent fel Bud. –Most már nem is látom.

José egyre kisebbre húzta össze magát és most már tényleg pillanatok választották el a haláltól. Valószínű ezt fel is fogta, mert egyszer csak felugrott a fedezékéből.
.Sangre Por Sangre! – kiáltotta és futott a domb felé veszettük tüzelve coltjaiból. Körülötte csapódtak a porba az ellenség golyói, füle mellett süvítettek el, de ő csak rohant. Egyszer csak hatalmas dörrenés és a domb felrobbant. José szerintem véletlenül, de eltalálta a dinamitot, ami láncreakciót beindítva megsemmisítette a többi dinamitot is. José a levegőbe emelkedett és vagy tíz méterrel odébb ért földet. A robbanás eltüntette onnan a dombot, kicsavarta a fát és darabokra tépte a banditákat. Mindenfelé repkedtek a földdarabok, a kövek, és a sziklák beterítve José mozdulatlan testét. Az egyik kő egészen a házig repült, majd Joe homlokához vágódva ledöntötte a lábáról. Mi bebújtunk a fal mögé, de Joe persze az ablakban maradt. Most meg a földön térdelve tapogatta vérző homlokát.
-Öö.. izé.. Mi volt ez? – kérdezte magától, mi meg mosolyogtunk rajta. Aztán eszünkbe jutott az udvaron fekvő társunk.
-José! – azzal rohantunk lefelé, fegyvereinket azért készenlétben tartva, nem e maradt még valaki életben az ellenség közül. Odaértünk Joséhoz, Dope pedig lehajolt hozzá, hogy megnézze mi van vele.
-Él. Csak úgy füstöl, mint egy urasági trágyadomb. – és leseperte róla a földet, ami betemette. José mintha igazolni akarná Dope szavait, halkan felnyögött, majd kinyitotta szemét. Inge, nadrágja valószínű, hogy lángra kapott és hatalmas szerencséje volt, hogy a ráhulló föld eloltotta a tüzet. Kisebb karcolással megúszta ezt a kalandot.
-Mi történt? – kérdezte gyengére sikerült hangon.
-Megint hős voltál.
Ezután eltakarítottuk a romot és vártunk rád. Éreztük, hogy visszatérsz Diablo.

 Mad befejezte a történetet és egy percig némaságba burkolóztak.
-Nos akkor igyunk arra, hogy megúsztuk ezt az egész rohadt ügyet. Remélem egy kicsit csillapodnak körülöttünk most már a dolgok. – törte meg a csendet Diablo. Mindenki meghúzta a whiskeyt, még én is.
-Ezentúl fogd egy kicsit visszább a szekér rúdját Diablo. – dünnyögte Padre. –Nem lesz jó vége, ha így folytatod.
-Jut is eszembe. – csapott a homlokára mexikói barátom. A kölyöknek megígértem, hogy újítok neki nőt, amit ideértünk.
-Ne szólíts kölyöknek. Billy a nevem. – háborogtam szégyenkezve.
-Oké kölyök, ahogy akarod. Kell nő vagy nem?
Válaszra sem várva felállt az asztaltól és eltűnt a tömegben. Hiába kerestem szememmel, nem találtam sehol.
-Megint bajba keveri magát egy nő miatt. – csóválta meg fejét Padre.
-Eegen. Jó barátra tettél szert kölyök, vagyis Billy. – javította ki magát José, én meg nem igazán tudtam mit felelni erre, úgyhogy csak vonogattam a vállam.
-Azok után, amit a Diabloért tettél valóban közöttünk a helyed, de ne őt válaszd példaképednek, mert könnyen az életedbe kerülhet. Persze ha belegondolok mi sem vagyunk nála különbek, ha csak abban nem, hogy nem ugrunk egyből bele mindenbe, úgy ahogy ő.
-Majd vigyázok. – mondtam nekik, de ez láthatóan nem nyugtatta meg őket.
-A seggedre vigyázz, mert valaki egyszer beléd lő Diablo miatt.
-Nem hinném, hogy ennyire vészes lenne a helyzet fiúk. –szólalt meg Diablo a hátunk mögül. Megveregette a vállam. –Kölyök. Ott van az az édes senorita és veled szeretne beszélni. – mutatott a bárpult felé. Követtem szememmel az irányt amerre mutatott és megláttam a lányt. Hosszú combjai kivillantak szoknyái alól, mellei feszesen meredeztek néha ki-kilátszotta, és máris az őrületbe kergettek. Ahogy megpillantottam felém kacsintott és megnyalta szája szélét.

-Menj és fald fel, ahogy mondtam. – tolt a lány felé Diablo. –Ne hozz szégyent rám! Sallynak hívják. Meséltem neked róla, hidd el, ő megmutat neked mindent, amit tudnod kell. Nekem elhiheted. Csak előbb edd meg.
-Szállj már le a témáról. –fordultam vissza Diablóhoz. Arcán olyan vigyor ült, amit elmondani nem lehet. –Mi az ördögöt vigyorogsz?
Választ sem várva hagytam ott őket és odamentem a lányhoz.
-Hello Sally!
-Hello kölyök!
-Billy a nevem. De mindegy. – mondtam aztán megenyhülve. –Diablo mondta, hogy beszélni akarsz velem.
-Én vagyok az ajándék a szülinapodra. Remélem tetszem. – szólt szemét lesütve, én meg végignéztem rajta és megállapítottam, hogy szebb ajándékot nem is kaphattam volna.
-Nagyon! – eszembe jutottak Diablo szavai. –Olyannyira, hogy meg is ennélek. Most azonnal.
Megfogta a kezem és rám mosolygott.
-Ez kedves, de ne légy ilyen mohó.  Mindennek eljön az ideje.
Elkezdett húzni a lépcső felé. Én meg úgy izgultam, hogy a lábam is beleremegett, alig kaptam levegőt és legszívesebben leléptem volna, elfelejtve Sallyt, a kalandokat, a srácokat, de legfőképpen Diablót. Gyűlöltem, amiért ilyen helyzetbe hozott, de nem volt más választásom, mennem kellett Sally után, nehogy szégyenbe maradjak. Kívántam a nőt nagyon is, de most mégis volt bennem egy kis félelem. Utóbb kiderült, hogy feleslegesen.
A szoba, amelyikbe beléptünk vörös falaival, hatalmas ágyával, csupa selyem takaróival, függönyeivel maga volt a megtestesült paradicsom.
Sally illata teljesen elvarázsolt mikor átölelt és finoman a fülembe harapott. Az a borzongás, ami végig futott testemen, új volt számomra. Félénken öleltem vissza és beleharaptam a nyakába.
-Auu! Ez fájt! – szisszent fel, én meg majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
-Ne haragudj.
-Semmi baj. Próbáld meg gyengédebbe. Ez már jobb, így, ez az!

Nyalogattam a nyakát, ajkaimmal simogattam, ő meg gyönge sóhajokkal biztatott.

Nyalogattam a nyakát, ajkaimmal simogattam, ő meg gyönge sóhajokkal biztatott.
-Csókolj meg Billy. – olyan édesen mondta, hogy nem lehetett ellenállni neki. Az ajkai ízére még ma is emlékszem, semmihez nem hasonlítható érzés kerített a hatalmába.
Nem tudom, hogy kerültünk az ágyra, nem tudom, hogy került le rólunk a ruha, de arra eszméltem, hogy már nyekereg alattunk az ágy. Sally forró volt, mint a sivatag homokja és nedves, mint a lyukas csizmám belseje egy kiadós eső után. Persze ez a nedvesség, ami Sallyból tört elő, feleannyira sem volt kellemetlen tekintve, hogy lyukas csizmám is ki tudja hol hevert a szobában. Nem ez volt a legfőbb gondom. Úgy éreztem magam, mint egy gőzmozdony, mely elindul az állomásról lassan, nagyokat szusszanva, majd egyre nagyobb sebességgel száguld valamerre, ahol az út végén egy hatalmas szakadék tátongó mélysége várja. Ennek a szakadéknak az aljába csapódtunk be, de akkora sebességgel, hogy még az ágy is bele pusztult.
-Jesszusom! – lihegte Sally az ágy romjai közül. –Erre eddig csak Diablo volt képes.
Jólesett a dicsérete. Meg is dolgoztam érte becsülettel. Fejét mellkasomra hajtva pihegett, én meg úgy éreztem szerelmes vagyok, mint egy ökör.
-Érzem, hogy ver a szíved. – suttogta a csendben.
-Majd szólj, ha megáll.
-Tisztára Diablo tanítványa vagy. Le sem tagadhatnád. – egy percig szótlanul feküdtünk egymás mellett, azután újra csókolgatni kezdtem.
-Te aztán belejöttél kölyök.
-Maradjunk a Billynél ha nem baj.
-Billy. Csókolj még, még.
Mit volt mit tenni csókoltam, ahol értem, és én alapos munkát végeztem eddig mindig, miért pont most lett volna bármi, ami megakadályozott volna?
Sally lágy sóhajok közepette kérdezte, hogy milyen volt az előbb.
-Mint egy gőzmozdony. – válaszoltam a combjai közül, melyek a nyakamat fogták közre.
-Gőzmozdony? Ez jó, csináld kicsi gőzösöm. Fuss be az állomásra.
Befutottam, aztán együtt száguldottunk az iménti szakadék felé.