Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XVIII. fejezet

-Hej fiúk! – csapta le lapjait az asztalra Padre. –Megjött Diablo! – Mindannyian felpattantak az asztaltól és hangos üdvözlések közepette megölelték egymást. Rám ügyet sem vetettek, de nem is bántam, nagyon meg voltam illetődve. Tetszett, ahogy megörültek egymásnak, nem akartam megzavarni ezt az idillt. Éreztem, hogy most több minden zajlik le bennük, mint ami kifelé látszik. Asztalhoz ültek én meg csak álltam Diablo mellett, vártam, hogy valakinek feltűnjön jelenlétem, hála Istennek nem kellett sokáig ácsorognom.
-Hozz egy széket kölyök és ülj le. – szólt Diablo és odamutatott egy asztalhoz, ahol négy cowboy ült.
-Azok a székek foglaltak. – állapítottam meg keserű szájízzel, mert már tudtam a választ.
-Szerezd meg. Nyugi, ha baj van segítünk. – hát persze. Kedves Diablo barátomtól nem is vártam mást.
-Ki ez a kölyök? – kérdezte Padre és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik az asztalnál.
-Billy. Megmentette az életem. Majd mindent elmesélek, amint ideül az asztalunkhoz. – megveregette a vállam. –na gyerünk Billy. Szerezz egy széket.
Éreztem, hogy ez most vizsga, beillek-e a csapatba vagy sem. Nem volt más választásom, mennem kellett.
-Gyerünk kölyök. – szólt Mad is és nagyot taszított rajtam. Jó, hát akkor kezdjük.  Gondoltam és elindultam az asztalhoz. Nem néztek ki barátságosan az ott ülők, igazi marcona cowboyok voltak. Megálltam kettő között és megkeményítettem a hangom.

-Kellene nekem az egyik szék. – szóltam oda és nagyon örültem, hogy a hangom nem remegett. Úgy néztek rám, mint az a bizonyos bornyú, mely hazaérve nem ismeri fel az átfestett kaput.
-Húzz el innen öcsi. – mordult rám, aki hozzám legközelebb volt.
-Kell az egyik szék. – ismételtem meg. Erre az, amelyik hozzám szólt, úgy taszított mellbe, hogy vagy két métert repültem.
-Na lódulj innen. _ fűzte hozzá, majd visszafordult cimboráihoz. Ahogy földet értem, fejem hangosat koppant a padlón. Feltápászkodtam és visszatértem az asztalhoz.
-A te széked kell.  – mondtam a dagadt fickónak, aki ellökött, mire felállt az asztaltól. Hupsz! Majdnem két fejjel volt magasabb, mint én és legalább négy Billy kitelt volna hatalmas testéből.
-Elég volt belőled kölyök! – dörögte és meglódította öklét, ami ha eltalál biztos, hogy bezúzza koponyám. Én azonban elhajoltam és lentről felütöttem az állát. Ütésem azonban csak még jobban felbőszítette. Előkapta pisztolyát és minden bizonnyal le is lő, ha nem mered rá asztalunktól egy tucat fegyver.
-Tisztességesen dagadt! – hallottam Diablo hangját. – Gyere férfihoz méltóan. Egy ekkora kölyökhöz nem kell pisztoly magadfajta fickónak ugye?
-Kössz! Most akkor döntsd már el kivel vagy. – szóltam Diablóhoz, majd a dagadt zavarát kihasználva rácsaptam pisztolyt tartó kezére. Keze azonban rendkívül kemény volt, nem ejtette el a coltot. Így gyorsan megfogtam pisztolya csövét és az alkarját, fogaimat pedig belemélyesztettem csuklójába olyan erővel, hogy elejtette pisztolyát és felüvöltött. Miközben ballal átfogtam a csuklójára, jobbal a coltomért nyúltam és azzal vágtam állon. Na ez már hatásosabb volt, egy pillanatra megingott és az állához kapott. Visszadugtam coltom az övembe, majd ökölbe szorítottam kezem és orrba vágtam. Azután még egyszer és még egyszer. Ráesett az asztalra, de az nem bírva el a súlyát, összerogyott, mint a kártyavár, betemetve a dagadt cowboyt. A whiskys üveg, ami az asztalon volt, mivel pont a hájas hasára esett nem tört el. Így mikor fel akart tápászkodni a földről, lehajoltam az üvegért és fejbe vágtam vele. A széttört üveg hangos csörömpöléssel hullott a földre a dagival együtt, aki fájdalmasan nyögdécselt, vérző fejét tapogatva.

-Kell a széked dagi. – lihegtem és megfogtam a székét. Vihetem?
-Vidd. – nyögte, így hát odavittem asztalunkhoz és helyet csinálva leültem. Diablo és barátai miután meggyőződtek, hogy nem kell retorziótól tartani, eltették fegyvereiket és leültek ők is.
-Ezt jól csináltad kölyök. – dicsért meg Diablo és a többiek is helyeslően bólogattak. Jól esett a dicséret, büszkén feszített a mellkasom. Végül is ez volt az első ilyen eset, hogy valakit leverjek.
-Na azért ne feszíts, mint pók a széna között. – figyelmeztetett Dope. –A végén még fejedbe száll, mint plébánosnak az alkohol.
-Dope! – torkolta le Bud. –Had legyen csak büszke. Nekünk is elég lett volna elbánni egy ekkora barommal nem hogy egy kölyöknek.
-Persze. Én csak nem akarom, hogy elszálljon magától, mint kiköpött takony a szélben. A végén még ok nélkül is botránykodni fog, ha rákap az ízére.
-Miért? Mi nem azt tesszük? – kérdezte Stevie, és mind elkezdtek röhögni.
-Na jó. Mesélj Diablo! Mi történt, míg odavoltál? – kérdezte Mad. Diablo meggyújtotta szivarját és elmesélte az egészet elejétől egészen addig, míg a kocsmába nem értünk. Amikor ahhoz a részhez ért, ahogy velem találkozott, egész pici pír öntötte el az arcom, ahogy dicsért.
-Hát így történt kedves barátaim. – fejezte be a történetet, egy utolsó füstkarikát kieresztve ajkai közül. A füst gyorsan tovalibbent, Diablo pedig kioltotta a szivart.
-Remélem tanultál belőle és legközelebb nem nyúlsz más nőjéhez. – oktatta Padre. –Bár ha jól hallottam megint belenyúltál a tűzbe annál a Larrsonnál, vagy kinél. Ráadásul a részeg férje mellett. Eszednél vagy te? Miért keresed a bajt? Egyszer otthagyod a fogad.
-Tudod milyen vagyok Padre. Egyszerűen nem tudok ellenállni a nőknek. Sok mindent tényleg kár volt megtennem, de akkor és ott az volt, ami számított, nem pedig az, hogy mi lesz belőle. Ha csak sejtem, hogy ez a Ringo ennyire mellre szívja, hidd el nem teszem.
-Valóban. Mellre szívta, hogy szétverted az arcát, meg hogy elvetted tőle a nőjét. Szemét volt ez a Ringo. Ilyet mellre szívni.
-Inkább ezt szívjuk mellre. –szólt Stevie odanyújtva pipáját Táskaszemű Joenak, aki beleszívott, köhögött egy sort, majd tovább adta.

-Veletek mi volt? – érdeklődött Diablo
-Nem volt túl komoly. – kezdett bele Mad, miután kifújta a pipa füstjét. –Elmentél, mi meg még aznap este beszórakoztunk. Úgy voltunk vele, ha már lehet, hogy ez az utolsó esténk, legalább teljen is úgy. Stevie jóféle pipát csinált, mi meg elszívtuk tisztességgel. Elő került néhány üveg whisky is, úgyhogy néhány óra leforgása alatt ájultan feküdtünk ki a konyhában, ki a szobákban, ki az udvaron. Elbúcsúztattuk a holtakat, úgy ahogy kell. Reggelre híre ment, hogy Te eltűntél, és már jöttek is Ringo emberei tizenketten. Éppen hogy magunkhoz tértünk. Joe, aki kint aludt, rohant befelé és egyből ordított, ahogy meglátott.
-Mad. Izé jönnek. Egy csomó lovas tart erre.
-A fegyvereket. Keressen mindenki fedezéket. – kiáltottam a többieknek és magam is fegyverem után kaptam.
-Gyerünk mindenki a felső szintre. – bődült el Padre és puskáját felkapva már el is indult. Közben Ringo emberei elérték az udvart és már fedezéket keresve meg is kezdték a lövöldözést. A Joe által nyitva hagyott ajtón és az amúgy is nyitva levő ablakon záporoztak befelé a folyók, éppen hogy elkerülve minket. Üvegek törtek, tányérok zúzódtak szét a lövések nyomán. Mi meg rohantunk fel az emeletre, kivéve Josét, aki az ablakhoz vágódott és minket fedezett.
-Menjetek! Megyek én is amint tudok. Siessetek, addig tartom a frontot. – kiáltott hátra felénk és már lövöldözött is, néha vissza-visszabújva az ablak alá, hogy elkerülje a golyókat. Mire felértem már Joe, Padre és Stevie az egyik szoba ablakaiból tűz alá vették Ringo embereit. Buddal berohantunk a másik szobába és mi is elhelyezkedtünk az ablakok mellett. Támadóink fedezékek mögé bújva tartották tűz alatt a házat. Rövidesen patt helyzet alakult ki, ők nem tudtak közelebb jönni, mi meg beszorultunk a házba. A nap fenn az égen érdeklődve figyelte az eseményeket, gőze sem volt, hogy mászunk ki a bajból. Őszintén szólva nekünk sem. Kis idő múlva abbahagytuk a lövöldözést, nem volt értelme a töltények pazarlásának. Várakoztunk legalább vagy két órát, ők kint, mi meg benn a házban. Buddal tanácstalanul álltunk semmi ötletünk nem volt.

-Maradj itt és figyelj. Én beszélek a többiekkel. – vetettem oda Budnak és átmentem a másik szobába. Padre és a srácok óvatosan tekintgettek kifelé a törött ablakokon.
-Padre mit csináljunk? – kérdeztem puskámat szorongatva.
-Nem tudom. Várunk. – vont meg a vállát. Közben Táskaszemű Joe kidugta pisztolya csövét az ablakon.
-Készülnek valamire. Egyre közelebb húzódnak egymáshoz. – suttogta és megnyalta szája szélét. –Megvagy. – kiáltotta és meghúzta a ravaszt. Közelebb húzódtam az ablakoz. Éppen időben ahhoz, hogy lássam amint az egyik óvatlan támadónk elhagyván biztos fedezékét holtan rogyik össze Joe lövése után. Azonnal megszólaltak fegyvereik, mi meg visszahúzódtunk a falak mögé.
-Ez jó volt Joe. Eggyel kevesebb. – ujjongott Padre.
-Ööö.. izé.. hát igen. –szabadkozott Joe. A fegyverek újra elhallgattak, némaságba burkolva a környéket.
-A mögött a domb mögött gyülekeznek. – mutatott ki az ablakon Stevie, aki közben kikukucskált. A domb, ahol összegyűltek Ringo emberei a háztól még éppen lőtávolságon belül volt, ki fa állt rajta, emlékszel? Mindig az alatt üldögéltetek Juanitával. Szóval ott gyülekeztek, nehéz célpontot- mondhatni egyáltalán semmilyet nyújtva. Még két emberük hiányzott, nem számítva a lepuffantottat. Egyikőjük a nagy kerekes kút mögött lapult, míg a másik az udvaron lévő szekér mögül leselkedett. Látszott, hogy a társaikhoz akarnak csatlakozni.

-Bud. Légy résen, ha valamelyik kibújik durrants bele. – kiáltott át Padre a másik szobába.
-Meglesz. – hangozott a válasz és tudtuk, hogy Giusiton nem fog múlni a dolog. Én is oda bújtam az ablakhoz dacolva azzal, hogy bármikor kilőhetnek és becéloztam a kutat.
-Tiéd a szekér Bud. – ordítottam át Budnak, mert ebben a pillanatban a domb mögül újra tűz alá vettek minket. Biztos voltam benne, hogy most érkezett el a pillanat a kitörésükre. Nem is csalódtam. Ahogy megszólaltak a puskáik a kút és a szekér mögött mozgolódás támadt. Fejem mellett pattogtak a golyók által felszakított faszilánkok, az egyik meg is karcolta az arcom. Nem, nem

ezért nincs rajta szőr. Ezerszer elmondtam, hogy régen, mikor megmentettem azt az indiánt, és a törzs befogadott hálából kitépkedték az összes szőrt az arcomból. Mondtam már, hogy azelőtt akkora szakállam volt, mint Padrénak. Kérdezték akarok-e a törzshöz tartozni, én meg mondtam hogy igen. Erre kitépkedték a szőrszálakat. Fontos ez most amúgy? Mit kell mindig cikizni emiatt? Szóval repkedtek a golyók, a szilánkok és végre megmozdultak kiszemelt embereink. Egyszerre ugrottak ki fedezékük megül és kétrét görnyedve szaladtak a domb felé. Giusitó ügyesebb volt, vagy csak az embere szerencsétlenebb, mindenesetre Bud meghúzta a ravaszt, embere pedig abban a pillanatban elterült hatalmas port verve fel. Akit én célba vettem ügyesebb volt, cikk-cakkban futott, nehezítve dolgom. Na azért végre nekem is kínálkozott egy lehetőség, amibe azonnal bele is csimpaszkodtam. Ahogy Dope mondaná: mint koraszülött majom az anyja csecsébe. Kilőttem a golyót, éppen akkor, amikor emberem be akart ugrani a biztonságot adó domb mögé. Éppen a levegőben kapta fejen a lövés, biztos voltam benne, hogy holtan esett össze.
-Hullanak, mint a légyszar. – köpött ki Dope az ablakon
Ringo emberei valószínű, hogy nem így képzelték el a dolgokat, mert félóráig semmi sem történt. Tanácstalanok lehettek ők is. A bolondok azt hihették, hogy ők jönnek fegyverekkel, mi meg ott állunk a ház előtt és hagyjuk, hogy sorra elintézzenek minket. Tévedtél.
Igaz, ami igaz, mi is tétován bámultunk egymásra azzal a különbséggel, hogy nekik sürgős volt végezni velünk, nekünk viszont cseppet sem volt sürgős meghalnunk. Időközben José is felért hozzánk és Bud is átjött a mi szobánkba. Steviet megbíztuk, hogy maradjon az ablaknál és figyelje támadóinkat, mi meg hátunkat a falaknak vetve üldögéltünk.
-Látsz valami mozgást? – kérdezte Padre Steviet.
-Semmi.
-Valószínű az éjszakát várják. – gondolkodott hangosan José.
-Éjszaka ők sem támadnak. Nem látnak semmit. – vetettem közbe.
-Nem azért várják az éjszakát. – fűzte tovább a gondolatait. –Ránk akarják gyújtani a házat.
-Akkor viszont feltétlen ki kell találnunk valamit. – tápászkodott fel Padre. –

Hozok egy kis whiskeyt.
Míg Padre lement whiskyért, mi magunkba roskadva ültünk. Ez a lehetőség nem jutott eszünkbe. Ha nem csinálunk valamit ropogósra sülünk.
-Bud! Neked jó szemed van. Te vagy az egyetlen lehetőség. – pattant fel José. –Ha Diablo itt lenne, ő meg tudná csinálni, de biztos sikerül neked is.
-Mondd már, amit akarsz!
-Valahogy eljuttatunk a dombhoz egy kis dinamitot, te meg innen belelősz. Az egész domb a levegőbe röpül.
-Ha eljut odáig a dinamit. – Bud nagyot fújt. –És ha eltalálom.
-Igen. Eltalálod. – erősködött José.
-És hogy jut el odáig a dinamit? Elküldjük postagalambbal? – kérdezte Dope. –Vagy oda megyünk és megkérjük őket, hogy had rakjunk már ide egy kis dinamitot?
-Valamelyikőnk elviszi.
-Na neee! – rázta a fejét Giusito. –Az kész öngyilkosság!
-Majd én megyek.
-José ülj már le, mert leversz valamit. Valaki adjon már egy szivart legyen kedves. – nézett rám Dope, én meg dobtam neki, mert hát miért is ne. Lehet az utolsó szivarja. Lehet nekem is.
-Tüzed nincs? – kérdezte miután szájába emelte a szivart. Ezen elnevetgéltünk egy darabig.
-Még mindig semmi? – kérdezte Padre mikor megállt az ajtóban, kezében egy üveg whiskyvel. Stevie a fejét rázta.
-Semmi mozgás. Mintha elmentek volna. Pedig ott vannak.
Padre körbehordozta az üveget, mindenki jó nagyokat kortyolt, így ki is ürült az üveg.
-Na! Ne vessük már el az ötletet. – szólt újra José.
-Miről van szó? – kérdezte Padre.
-Ne törődj vele. – mondta Bud. –José megint hős akar lenni.
-Akar a fene. Mehet más is, ha akar.
-Nem! Senki nem akar és te sem mehetsz.
-Miről van szó?! – kérdezte most már türelmetlenül az öreg.
Bud a fejét rázta, aztán elmesélte mit akar José.
-Ez őrültség. Lelőnek amint kiteszed a lábad a házból.