Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XVI. fejezet

-Kelj fel Ringo! Vedd fel a pisztolyod és játszunk tovább!
Lassan feltápászkodott és elindult pisztolyai felé. Fel emelte a földről, becsúsztatta őket a helyére. Úgy tartottam fernek, ha én is elteszem coltom. Ne felejtsd el, hogy balkezes. – figyelmeztettem magam.
-Le kellett volna lőjél, amikor tehetted Diablo. – mondta és lassan oldalazni kezdett. –Most végre megfizetek az arcomért.
Ekkor figyeltem meg jobban az arcát. Egykori ütéseim igencsak hatásosak voltak. Állkapcsa leszakadva torzult a jobb oldala felé. Orra laposan terjeszkedett szét felső ajkára, melyet úgy varrtak vissza, de valami barbár orvos lehetett az illető, mert borzalmas öltések csúfították el az arcát keresztül-kasul.
-Nem tehetek róla, hogy szarul varrt össze a doki.
-Meg is fizettem neki is egy golyóval.
-Csak akkor nagy a szád, ha fegyvertelen valaki? Beszélgetni jöttél vagy párbajozni? – próbáltam kizökkenteni nyugalmából. Tudtam, hogy amiért az arca összetört, még a keze gyors maradhatott.
-Hm! Mindjárt lesz lövöldözés is, csak előbb élvezni akarok minden pillanatot. – mondta gúnyosan és egy icipicit közeledett balja a pisztoly afelé. Éppen csak egy leheletnyit, de ekkor már tudtam: hamarosan elkezdődik. Egy pillanatra megint sötét lett, de aztán gyorsan el is múlt. Szerencsémre Ringo nem vette észre.
-A rossz nyelvek azt beszélik, hogy pontosan egy másodpercembe kerül elővenni a coltomat, célozni és meghúzni a ravaszt. Mit szólsz ehhez Diablo?
-Hogy pontosan fél másodpercet késnél vele.
-Majd elválik.


Szeme megvillant és előrántotta végre coltját. Csakhogy vele együtt én is, csak én már akkor lőttem mikor még szinte ki sem emelkedett tokjából. Ringo bal kezéből kihullott a pisztoly és jobbjával a vállához kapott, ahonnan vér szivárgott.
Próbáld meg jobbal! – kiáltottam neki és újra eltettem coltom. Most nem időzött sokáig, ahogy eltettem coltom, szinte azonnal előrántotta sajátját. Jobb kézzel azonban közel sem volt olyan veszélyes, mint ballal. Így jár az, aki mindig csak az erősebb kezét használja, a másikat pedig elhanyagolja. Én mindig vigyáztam az egyenlőségre. Ballal ugyanolyan jól lövök, mint jobbal. Ezt bizonyítottam be neki, mikor ballal lőttem ki jobb kezéből a pisztolyt. Pedig lassan már tényleg nem voltam magamnál. Mind a két keze ernyedten csüngött oldala mellett, mind a két vállából vér csordogált. Megpörgettem a coltom és eltettem.
-Na mi van Johnye? Van még ép kezed?
Fogait – mármint a meglévőket – összeszorítva állt, tudta hogy vesztett én meg előkaptam a coltot szétlőttem mind a két térdét. Hangos üvöltéssel rogyott össze. Feküdt a hátán és fájdalmasan nyöszörgött.
-Ezt Juanitáért! – mondtam és bele lőttem a lába közé. Embert én még így üvölteni nem hallottam. Eltettem pisztolyom és felemeltem a homokból a puskám.
-Ezt pedig Hullócsillagért, Jackért és gyermekükért!
Addig ütöttem fejét a puskatussal, míg csak egy véres massza nem lett belőle. Közben eltört a puskatus is, így azt is a tetem mellé hajítottam. Johnye Ringóból nem maradt más, mint egy véres, felismerhetetlenségig roncsolt húscafat. A híres gyors lövő megszűnt létezni. Köptem egyet a hullára.
-Rohadék! – azzal elindultam a vakvilágba. Két napig vonszoltam magam, azután rám találtál.
Most már mindent tudsz, hagyj aludni!

Hajnalodott mire Diablo befejezte meséjét. Elaludt, de én felélénkültem teljesen. Lebilincselő történetei, és előadásmódja elhessegette szememből az álmot, fáradságom elillant. A nap szép lassan felkúszott az égre, a fekete égboltot enyhén narancsosra festette. Az alvó Diablo zsebéből elcsentem egy szivart és meggyújtva csendesen füstölögtem. Már alig vártam, hogy megismerjem Diablo barátait, Padrét a jó útra tért hittérítőt, Aranytollú Madárt, az örökké zavarosan beszélő Táskaszemű Joet. Halljam Dope G. aranyköpéseit. Lássam a keménykötésű, szúrós tekintetű Bud Giusitot, Josét a hőst és szívhassak Stevie bódító pipájából. Magam elé képzeltem a ranchot, a patakot, mely mellette csordogál. Már érezte, hogy az otthonomra találok, és hogy milyen jó barátok leszünk a srácokkal. Diablo történetei alapján úgy megszerettem őket, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szomjaztam a kalandokra, láttam magam előtt, ahogy verekszünk egymás oldalán a kocsmákban nőkért, pénzért és az igazságért. Vagy csak, mert nincs jobb dolgunk. Később a kalandokat nem kellett keresnem. Megtaláltak azok minket keresés nélkül is Diablo vonzotta a bajt. Elhatároztam, hogy megtanulok verekedni, és mesterien bánni a fegyverrel.
Diablo nyeregtáskájából előhalásztam a coltot. Ami nála volt azokhoz nem mertem nyúlni, részben, mert féltem hogy mérges lenne, ha az ő csodás pisztolyaival játszanék, részben, mert tiszteletlenségnek tartottam volna hozzájuk érni. Az a három colt az oldalain és az övében olyan gyönyörű volt, annyira Diablóhoz illett, hogy más kezében nem tudtam volna elképzelni.

Fogtam hát az egyszerűbb coltot és elkezdtem forgatni, ahogy Diablótól láttam. Nem volt egyszerű. Eleinte állandóan kirepült a kezemből és messze tőlem a homokban landolt. Borzasztóan idegesített, hogy minden ötödik-hatodik forgatás után érte kellett mennem.
A reggel végleg megérkezett, a nap pedig nem sajnálta az energiáját, egyből ontani kezdte a meleget. Újra érte mentem a pisztolyért, mely immár sokadjára repült ki kezemből. Felvettem a homokból és lendületet véve megpördült ujjaim körül. Egy. Kettő. Három. Kezdtem ráérezni végre, hogy helyezzem a súlypontot ahhoz, hogy markolattal a tenyeremben biztosan feküdjön. Hátrafelé pörgetéssel már megy. Négy. Öt. Most nézzük milyen, ha előre felé pörgetem.
Egy. Sikerült. Kettő. A pisztoly kirepült kezemből és nekicsapódott szép ívet leírva egy sziklának. A becsapódástól a colt elsült, a golyó pedig az alvó Diablóról lerepítette kalapját. Azonnal felébredt és máris két pisztolycsővel néztem farkasszemet.
-Véletlen volt. Csak gyakoroltam. – védekeztem kevés sikerrel.
-Közben meg szétlövöd a fejem? Kihallatszott a harag a hangjából.
-Tedd már el. – mutattam a coltjaira, és megnyugodva láttam, hogy eltűnnek a pisztolyai a helyükön. –Taníts meg lőni!
-Egész idő alatt gyakoroltál? Jó hogy nem lőtted szét a fejem már hamarabb. Miért nem pihentél?
-Nem tudtam. Taníts meg bánni a fegyverrel! – követelőztem.
-Mindent a maga idejében kölyök. – feltápászkodott a földről és fejébe nyomta kalapját. –Most indulunk. Hosszú út áll még előttünk.
-Megtarthatom? – kérdeztem a pisztolyra mutatva. –Gyakorolnék, amikor csak lehet.
-Tartsd meg. Gyakorolj, amikor az időd engedi. Lehetőleg ne lőj le vele senkit, ha nem muszáj.
Bólintottam és felvéve a coltot a szikla mellől betűztem az övembe. Felpattantunk lovaink hátára és elindultunk neki a sivatagnak.
-Erre kevesen járnak, nem merik átszelni a sivatagot keresztbe. Senki csak mi. – bólogatott mintegy magának helyeselve Diablo.
-Van elég vizünk? – kérdeztem aggódva. Ha emlékezetem nem csal, másfél kulacs vizünk van.
-Ha beosztjuk akkor elég.
-Mennyi idő az út?
-Holnap estére kijutunk a sivatagból. Ne beszélj sokat, kíméld a torkod, szedd apránként a levegőt, és akkor kibírod.
-És ha nem?
-Meghalsz.
Megfogadtam gyorsan, hogy egy szót sem fogok szólni és még levegőt sem veszek, csak érjünk ki végre ebből a pokolból. Tűzött a nap, az ég vakítóan fehér volt és amerre csak néztem homok és homok. Diablo előttem lovagolt nem túl gyorsan, de azért nem is lassan. Vigyáznunk kellett, hogy lovaink is kibírják, hiszen ha kidőlnek gyalog semmi esélyünk nincs. Estére ismét letáboroztunk, mondhatnám éppen időben, mert én már alig tudtam megülni lovam olyan fáradt voltam. Inni nem nagyon mertünk egész nap, ezért a szám is szét volt száradva és kis repedéseken vér szivárgott. Most megengedhettük magunknak egy kis tékozlást, ezért nagy kortyokban ittunk leöblítve vele a kukorica lepény utolsó morzsáit. Fáradtan dőltem hanyatt és rögtön mély álomba zuhantam.