Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XV. fejezet

Ringo bement ugyan a fogadóba, de kisvártatva megjelent a tulajjal együtt, aki széles mozdulatokkal magyarázott neki valamit és mutogatott lejjebb a templom irányába. Ringoék eltűntek én meg átsiettem a szállásomra.
-Voltak itt idegenek Senor! – állított meg a tulaj. –Szobát akartak kivenni, de mondtam, hogy nekem nincs annyi emberre és elküldtem őket a Soliders Cafe Saloonba. – bólogatott hevesen, én meg egy ötdolcsist nyomtam a markába.
-Gracias. Ha bárki kérdezi, engem nem láttál.
-Si senor.
Felrohantam a korhadt fa lépcsőn és berontottam a szobámba. Sietve összepakoltam a holmim, nyeregtáskám, mely dugig volt fegyverrel, fellöktem vállamra és búcsút intettem a nyugalomnak.

Lovamat indulásra készen hátrahagyva lassan osontam az esőben a Soliders felé. Az égiháború szerencsére minden más zajt elnyomott és néptelenné tette az utcát. Mindenki a kocsmákban vagy a szállásán volt.
A Soliders előtt ott állt a tizenhárom ló, s míg a többiek bent voltak, két emberüket ott hagytak őrzés végett. Megálltam a sarkon, ahonnan jól hallgattam őket. Közben az ereszről a víz pont a kalapomra folyt, de el kellett viselnem, mert csak így hallhattam, miről beszélgetnek.
-Persze megint nekünk kell őrködnünk. Megint!
-Fogd már be a pofádat Frank! Majd leváltanak.
-Legalább ne esne ez a tetű eső. Teljesen átáztam. Fázok!
-Maradj má kussba, a fene a lepcses pofád. Mit hisztizel, mint valami asszonynép?!
-Unom már ezt a hajszát. Egyáltalán azt se tudom, kit üldözünk.
Valami mexikóit. Nem mindegy? Megfizeti Ringo, méghozzá nem is rosszul.
-Mit csinált az a mexikói, hogy így üldözi Ringo?
-Nem láttad a képit?
-Mármint Ringónak?
-Ja. Mármint neki.
-De láttam. Elég csúf azt meg kell hagyni. És a hangból ítélve köpött egyet, társa meg röhögni kezdett.

-Na! Hát ez a mexikói tette ilyen csúffá.
-Még mindig esik.
-Ja Frank, még mindég.
-Nekem pössentenem kell.
-Eriggy a ház mögé, oszt pössentsél.
-Csak ne esne ez a rohadék eső. – szólt a Frank nevű és elindult felém. Na most hogyan tovább? Behúzódtam a hordó árnyékába, és megvártam, míg elhaladt előttem. Megállt nem messze tőlem és nekem háttal elkezdte a falat festeni vizeletével. Közben odaosontam mögé és bal kézzel befogtam a száját, jobbal pedig belemélyesztettem késem a nyakába. Megpróbált sikoltani, de kezem erősen tapadt szájára. Egy darabig még mocorgott, azután elcsendesült. Vére összemocskolta a kezem és a falat, de nem törődtem vele, gyorsan a hordóhoz vonszoltam és bele erőltettem. Persze nem volt könnyű, mivel nem volt időm forgatni, fejjel előre dugtam bele. A felgyülemlett vizet megfestette vörösre a nyakából még mindig ömlő vér. Leöblítettem benne a kezem, bár nem sokat használt, de legalább már nem volt annyira véres. Éppen végeztem azzal, hogy rá tegyem a hordóra a fedelét, mikor Franket keresni kezdte társa.
-Mit csinálsz má ennyi ideig? Tán a nagy dógod is elvégzed?
Mivel szegény Frank nem tudott rá válaszolni, társa a keresésére indult. Megálltam a sarkon, a víz pedig újfent a kalapomra folyt.
-Frank! Ne csináld má. – ekkor fordult be a sarkon és találkozott coltom csövével a homloka.
-Gyerünk beljebb az utcáról kedves fejvadász barátom. – mondtam.
-Mit akarsz csinálni? Mit csináltál Frankel? – láthatóan meg volt ijedve, főleg miután megemeltem a hordó fedelét.
-Megölted? – buta kérdés volt, hát nem is válaszoltam.
-Mit akarsz csinálni? – úgy cincogott a hangja, mint egy kisegér, pedig volt vagy százhúsz kiló az ember. Hiába, no. A félelem, az félelem.
-Várunk! – magamban azonban reméltem, hogy nem sokáig. Amennyire remeg a lába, még képes és fellármázza a környéket.
-Várunk? Mire?

Intettem neki, hogy maradjon csendben és figyeltem. Tudtam, hogy amint meghallom a hangot, egyből cselekednem kell. Gyorsabbnak kell legyek, mint eddig bármikor, de tudtam, hogy menni fog. Bíztam magamban és belegondolva nem alaptalanul. Egy villám cikázott át az égen bevilágítva az eget, majd nyomában hatalmasat dörrent az ég. Pont erre vártam. A mennydörgés elnyomta coltom hangját és a fejvadász utolsó ordítását. Feje szétszakadva hanyatlott hátra, ezerfelé fröcskölve vérét és agyvelő darabkáit. Belerogyott a sárba és nem mozdult többet. Vele már nehezebb dolgom volt, alig tudtam elvonszolni az útból, megkérni valakit, hogy segítsen meg nem volt célszerű. Igaz nem is voltak járókelők. Találtam egy fészert, behúztam oda, és szénával betakargattam. Legalább nem fázik. Mivel még a halott fejvadászokat is utáltam, köptem egyet a szénára, mely alatt feküdt a hulla és odébbálltam.

Felmásztam a Soliders tetejére, nem volt egyszerű mutatvány a víz miatt, ami mindent csúszóssá tett, de nekem azért sikerült. Végig csúszkáltam a tetőn és lehasaltam a bejárat fölött. Már teljesen átáztam, úgyhogy mindegy volt mennyi eső esik még. Úgy egy órát áztattam magam, mikor megjelent két cowboy a bejáratnál, hogy leváltság társaikat. Megdöbbenve álltak az ajtóban társaik hűlt helyét bámulva.
-Hova lettek ezek? – kérdezte az egyikük.
-Nemtom. Lehet bementek az eső elől a kocsmába meginni valamit.
-Mit csináljunk Walter? Ringo nem lesz hálás ezért.
-Szólok Ringonak. – mondta a köpcösebbik és bement az ajtón. Azon tűnődtem, vajon a kint maradtat el tegyem-e az útból, de úgy döntöttem várok még vele. Jobb is hogy így döntöttem, mert kisvártatva megjelent négy cowboy alattam.
-Hohnye azt mondja, keressük meg őket, és hozzuk elé. – szólt a köpcös, aki bement tájékoztatni Ringot két társuk eltűnéséről. –Aszongya, menjünk öten, hátha Diablo keze van a dologban. – hízelgő volt hallgatni őket. Ketten kevesek lennénk neki. Ha mégis Diablóba botlunk, hozzuk elé élve.

A társa dünnyögött valamit, majd elindultak a kocsma felé. Lecsúszkáltam a tetőn, majd utánuk eredtem. Pár perc múlva már ott voltam mögöttük vagy tízlépésnyire. Elviccelődtek valamin, egészen addig, míg utánuk nem szóltam. Akkor aztán úgy fordultak meg, mintha darázs csípte volna meg őket.
-A hullákat keresitek? – ahogy megfordultak, már rántották is elő pisztolyaikat, de akkorra már mind a két kezemben ott volt egy-egy colt. Megvártam, hogy ők lőjenek elsőnek? Na nem! Miért vártam volna? José talán megvárta volna, mert ő egy hős, én azonban nem vagyok az. Lövéseimet tanítani kellett volna. Olyan gyorsan húztam meg egymás után ötször a ravaszt, hogy nem volt idejük másra, csak hogy holtan bukjanak bele a pocsolyákba. Megpörgettem coltjaim és becsúsztattam őket a helyükre.

Elrohantam a lovamért és felpattanva hátára már vágtattam is kifelé a városból. A Solidersből éppen akkor rohantak ki Ringo emberei, mikor elhaladtam előtte. Előkaptam puskámat, és célzás nélkül lövöldözni kezdtem. Ők sem maradtak adósaim, viszonozták a tüzet. Még láttam, hogy egy fejvadász holtan összerogyik, aztán levágtattam. Heten maradtak csupán.

Két nap eltelt és még nem láttam üldözőimet a nyomomban. Kezdtem aggódni. Csak nem vonultak vissza? Az nem lenne előny egy cseppet sem. Mindent arra építettem, hogy Ringo bármi áron utánam jön. Mint később kiderült jól gondoltam. Igaz egyvalamit kihagytam a számításból, és ez majdnem az életembe került.
Harmadik nap sziklás, sivatagos tájra érkeztem. A nap magasan járt és én izzadtam a hőségben. Körülöttem embernél is magasabb kaktuszok díszítették a tájat, lágy szellő hűsítette arcom, ami kimondottan jól esett a pokoli hőségben. A csend uralta a tájat, békés összhangban a felhőkkel, melyek lágyan úsztak a kék égen. Megállítottam lovam és hosszan kémleltem a tájat mögöttem. A sziklákon kívül azonban semmit nem láttam. Előre meredtem a semmibe és megkerestem kulacsom. Jól esett a víz kiszáradt torkomnak, nagyokat nyeltem belőle, majd egy kicsit a tenyerembe öntöttem és végig simítottam vizes kezemmel a homlokom. A távolban egy dörrenést hallottam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Egy pillanattal később azonban égető lökést éreztem hátulról a bal oldalamnál. A lökés ereje akkora volt, hogy lerepített lovamról és arccal előre bele zuhantam a porba. Pokolian fájt az oldalam elől is, hátul is. Fektemben átfordultam jobb oldalamra és megtapogattam a lökés helyét. Éreztem, hogy valami nedves, ragacsos tapad a kezemhez. Mi ez? Megnéztem a kezem, bár már akkor sejtettem, hogy baj van. Vér. Az enyém. A pokoli fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, el is ájulhattam pár másodpercre, mert arra eszméltem, hogy a lovam is mellém rogyik. Szegény pára remegett még egy kicsit, aztán kilehelte a lelkét. Felnéztem és láttam, hogy egy fekete folt közeleg, nagy port kavarva maga mögött.

Akkor már tudtam, hogy Ringoék. Kihasználták, hogy lankad a figyelmem és kilőttek engem, majd a lovamat is. Nem tudom hogy volt annyi erőm, hogy kihúzzam elpusztult lovam alól a nyeregtáskát, amiben a fegyvereim voltak. Tudtam, hogy sietnem kell, mert nemsoká lőtávolba érnek. Kerestem egy akkora sziklát, ami takart eléggé és odavonszoltam magam. Nem volt kis teljesítmény a felől biztosíthatlak. Oldalam égett, homlokomból az eséstől szivárgott a vér és néha egyszerűen elsötétedett előttem pár másodpercre minden. Elértem a sziklát és megkapaszkodva benne felhúztam magam fél térdre. Ringo és emberei egyre közelebb értek. Elővettem puskám és megcéloztam az elől haladó lovast. Sötétség, tűz! Persze elhibáztam. Ugyanúgy hét ember lovagolt felém. A második lövésem azonban leszedte a nyeregből. Cél, tűz! Ez csak a lábát találta el a második cowboynak, kiejtette kezéből ugyan coltját, de nyeregben maradt. Egyre közelebb értek, közben rám is záporoztak lövéseik, hol homokot szórva szét, hol a sziklába csapódtak és gellert kapva hangos fütyüléssel száguldottak tova, néha éppen csak elkerülve fejem. Cél, tűz! A lábsérültem is leesett lováról. Már csak öten voltak, de egyre közelebb. Jött a sötétség és kezdett beborítani. Megráztam fejem, sötétség el. Nagyszerű. Céloztam és lőttem. Eredmény: nagy semmi. Keserű íz a számban. Bassza meg! Mégis elveszítettem. Üvölteni lett volna kedvem, de nem volt erőm hozzá. Akkor sem adom fel. Annyit viszek magammal, amennyit csak tudok.

Feltettem egy lapra mindent és egyfolytában lőttem, miközben hülyeségeket ordítottam feléjük. Mire feleszméltem már csak Ringo ült lovon, coltjaival hadonászva a többiek sehol. Cél, tűz! Ringo lova összecsuklott gazdáját lerepítve nyergéből. Ringo úgy repült, ahogy az meg van írva. Karjait tárva csapódott a földbe. Pisztolyai messze tőle hevertek. Puskámra támaszkodva oda ténferegtem hozzá. Akkor kezdett magához térni az esésből. Ráfogtam a coltom, és oldalba rúgtam.