Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XXIII. fejezet

Óvatosan átnéztem Joera, tényleg rossz színben volt, de keményebb fickó volt, mint első ránézésre. Bíztam benne, hogy megoldja.
-Oké Bud, én rohanok vissza a többiekhez, a kanyonnál várunk. A többit a terv szerint. Vigyázz Joera!


-Hej Diablo. Lökött oldalba Bud. –Ügyesség! – megittam a whiskeyt és otthagytam őket. Megkönnyebbülés volt kilépni a kocsmából és felpattanni lovamra. Hátam mögött hagytam New Orleans gondját, baját és vágtattam egészen idáig.

Diablo befejezte a történetet, mi meg döbbent csendben ültünk tovább. Valószínű, hogy mindenki arra gondolt, amire én, miszerint elég nagy fába vágtuk azt a bizonyos fejszét.
-Joe tudja tartani magát? – kérdezte Stevie aggodalmasan.
-Persze. Bízok benne, remélem. – bólintott Diablo, de azért némi kételyt láttam megcsillanni a szemében.
-Nem vagy túl meggyőző. – szólt Padre is ingerülten.
-Nem tudom. Nem láttam a sebét, nem tudom mennyire vészes. Mit vártok? Mit mondhatnék? – Diablo fáradt volt most az ilyenekhez, ez tisztán látszott, Padre is békülékenyebben folytatta.
-Jól van, csak aggódom Joeért, ennyi az egész.
-Tudom. Azon gondolkozzunk, hogy hogyan tovább.
-Innen kezdve Budon és Joen múlik minden. Azon, hogy mire ideérnek hány szerelvényt akasztanak le, és hogy le tudják-e akasztani a pénzes vagont is feltűnés nélkül. Most pihenjünk le és gondoljuk át magunkban az egészet. – javasolta Mad és odébb ment tőlünk, hogy elvackoljon éjszakára. Padre és Stvie is elpályázott, úgy maradtunk a tűz mellett Dope, Diablo és én.
-Adj már egy szivart Diablo. Az enyém éppen elfogyott. – törte meg a csendet a szokásos dumával Dope.
-Már megint elfogyott? – kérdezte Diablo és odadobott egy szivart a barátjának, aztán gondterhelten üldögélt tovább.
-Min elmélkedsz? – kérdeztem tőle.
-Ezen a seggfej Hollidayen, meg a kemény tökű haverján. Látszik, hogy rám utaznak, nem lesz egyszerű lerázni őket. Már amennyiben túléljük a holnapi napot. – mosolyodott el a gondolaton.

-Gondolod, hogy keresni fognak?
-Szinte biztos. Érzem, hogy még bajom lesz velük. Tényleg, hol a José? – nézett szét Diablo.
-Eddig fel sem tűnt? – kérdezett vissza Dope.
-Hol van?
-Rács mögött. – Dope lehorgasztotta a fejét. –Balhéba keveredett és lelőtt egy embert. A seriff meg bezárta.
-Miért nem mentettétek ki? – Diablo ingerült lett egy pillanat alatt. –Hogy hagyhattátok bent?
-Most veszélyes lett volna kihozni. Nem kockáztathattunk a vonatrablás előtt. Majd utána.
-Ez egy nagy marhaság, amit mondasz. Rá is szükségünk van, de különben sem hagyhatjuk benn rohadni. Megyek és kihozom. – azzal már fel is pattant a tűz mellől.
-Jó, igazad van, megyünk mi is. – állt fel Dope is, de Diablo nem hagyta.
-Nem. Egyedül gyorsabban és könnyebben megy. Rátok itt van szükség. Reggel itt vagyunk.
-Legalább én had menjek feled. – fogtam meg a karját.
-Nem Billy! Nem tudnál segíteni csak hátráltatnál.
-Miért hátráltatnálak? Már vagyok olyan gyors, mint te. Ne legyél már annyira elszállva magadtól. – teljesen felidegesített a beképzeltségével, csakis azért mondhattam ilyeneket.
-Nézd kölyök, nem mondom, hogy nem vagy jó, de azért még sokat kell tanulnod. Nem tudok rád is, Joséra is, magamra is vigyázni.
-Rám nem kell hogy vigyázz. – erősködtem.
Holnap jeleskedj, amikor a katonák jönnek. Akkor lesz szükség arra, amit tanultál. – mondta békülékenyen.
-Most is megyek. – elszánt voltam nagyon. Úgy voltam vele, hogy ha törik, ha szakad megyek.
-Ne vitázz velem kölyök! – szólt és már ütött is. Ahol az előbb a csillagos ég volt, most a föld trónolt és fordítva. Azonban felpattantam a földről és előrántottam a pisztolyom. Igaz, hogy egy hajszállal, de Diablo előtt.
Csak néztük egymást meredten és elszántan bármire. Dope azonban hogy megakadályozzon egy végzetes hibát, kettőnk közzé állt.

-Mi a francot csináltok? Te leütöd a kölyköt, nézett Diablóra aztán rám – te meg fegyvert rántasz a barátodra?
-José nekem is a barátom. – mondtam és eltettem a coltot, majd megtöröltem vérző ajkam.
-Gyors vagy kölyök. Ezt nem gondoltam volna. Az Istenit az erőszakos fejednek. – bólintott Diablo is és eltette fegyverét. –Vigyáznom kell veled ezután.
-Nos mehetek? – kérdeztem vigyorogva.
-Gyere! De ezért a pisztoly előrántásért még meg lesz a bajod.

José kiszabadítása nem volt egyszerű feladat még két ilyen fickónak, sem mint amilyenek mi vagyunk. Ahogy beértünk El Pasóba rögtön a seriff hivatal felé vettük az iránt. Megkerültük az épületet és Diablo intett, hogy készítsem a dinamitot. Ő addig egy kötelet dobott át a két méter magasban lévő rácsos ablakon. Mondanom sem kell, hogy egy légy nagyobb zajjal repül, mint ahogy mi dolgoztunk. Diablo a kötél egyik végét a rácshoz, a másikat a nyergéhez erősítette és intett, hogy meggyújthatom a dinamitot, amit a fal tövében helyeztem el.
A gyújtózsinór, mint mérges kobra sziszegett és mikor a dinamithoz ért kirobbant a fal. Mi addigra már elég messze kerültünk tőle, nehogy mi is kapjunk a repkedő törmelékekből, de azért meg-megközelített még így is. Diablo a robbanás pillanatában megsarkantyúzta lovát, mire az kiugrott, és a kötél segítségével kirántotta a helyéből a rácsot. Vártuk, hogy José feje feltűnjön a nyílásban, de helyette egy sosem látott arc jelent meg és azonnal futásnak eredt mi meg csak álltunk bambán egymásra meredve.
-Te Diablo! Ez nem José volt. – mondtam értetlenül.
-Látom. Biztos egy másik cellában volt. – megrántotta vállát és megvakarta az orra tövét. –Nehéz ügy. Te még előlről én meg a lyukon keresztül csinálok rendet. Senkit ne kímélj, aki előkerül belelősz.
-Oké! – szóltam, és megindultam megkerülni a házat. A szemem sarkából láttam, hogy Diablo beugrik a lyukon és eltűnik a szemem elől. A zajokból ítélve már vártak rá odabenn. Megszólaltak a fegyverek és csak remélhettem, hogy a Diabloé volt az első. Közben én óvatosan araszolgattam az utcafront felé és mikor elértem a ház sarkát kidugtam a fejem. Aztán gyorsan vissza is rántottam. A robbanás zajára ugyanis összecsődültek az emberek, fegyvereiket lóbálva szaladtak az épület felé. Nem volt időm átgondolni a dolgokat, kirontottam a ház mögül és tüzet nyitottam a közeledő tömegre. Lövéseim rendre betaláltak, hullottak is tőle, mint a legyek. Az ajtóban megálltam egy pillanatra, ugyanis egy fényképen megakadt a szemem. Gyorsan letéptem a falról és az ingembe gyűrtem. Közben a golyók éppen csak elkerülve engem a falba csapódtak.
Gyorsan felmértem a helyzetem és szomorúan állapítottam meg, hogy ekkora túlerővel nem bírok el. Benn még mindig dúlt a harc, de talán, ha hátba kapom őket több esélyünk van. Francba Diablo, miért nem a José rácsát szakítottad ki? Azóta már rég a távolban lennénk. – gondoltam és beugrottam az ajtón. Azonnal lőttem, nem volt időm célozni. Még szerencse, hogy Diablo a földre vetette magát, amit berobbantam, egyébként lehet, hogy ő is kapott volna. Az, aki még a házban tartózkodott pillanatokon belül a földön hevert. Nem is sejtették, hogy hátulról is érheti őket csapás. Azt hitték Diablo egyedül van. Ha nem ilyen idióták talán még most is élnének.
-Ez jó volt kölyök! – kiáltotta Diablo és az ablakhoz futott. Azonnal megszólaltak a fegyverek és Diablo barátom le-lebukva viszonozta a tüzet. –Keresd meg a kulcsokat és nyisd ki José ajtaját. – vetette oda két lövés között.
-Siess Billy! – kiáltott José is. – Mindjárt rájönnek, hogy hátulról is bejöhetnek. Akkor aztán becsukhatjuk a boltot.
Rövidesen megtaláltam a kulcsokat az egyik halottnál és kinyitottam vele José ajtaját. José kirobbant a nyitott ajtón és a hátsó hiányzó falrészhez rohant.
-Gyertek, szabad az út! – kiáltott és már kinn is volt. Minket sem tudtak volna ott tartóztatni soká, így hát futottunk José után. Szerencsésen elértük a lovainkat, és mire észbe kaptak üldözőink, mi már árkon-bokron túl voltunk. Ezt a kalandot hát megúsztuk, jöhet a következő: irány a többiekhez kirabolni végre a vonatot.

Megérkeztünk a hevenyészett táborunkhoz és lekászálódtunk lovainkról. Elcsigázottak voltunk mind, kivéve Josét, aki a rács mögött kipihenhette magát. Mivel estig volt időnk bőven, úgy gondoltuk csendes sziesztával töltjük el az időt. Előhalásztam az ingembe rejtett papírlapot és leheveredve Diablo mellé a kezéhez nyomtam.
-Mi ez kölyök? – kérdezte meglepve.
-Nézd meg a képet és olvasd el a szöveget alatta. Nem fogsz örülni.
Széthajtogatta a gyűrött papírt és elhűlten olvasni kezdte.
-Nando Diablo, élve vagy halva háromezer dollár. Ez én volnék? Kérdése teljesen felesleges volt, hiszen a képről magára ismerhetett volna.
-Ha te vagy Nando Diablo, és az a te képed, akkor igen.
-Hát ez megbonyolítja egy kicsit a dolgokat.
-Meg kellene húzd magad barátom. Szerinted hogy került El Pasóba ez a hirdetmény?
-Nem tudom. Talán Wyat Earp és Doc Hollyday keze van a dologban, talán másé. Ha az a két törvényszolga az oka, akkor elég nagy a baj.
-Nyírjuk ki őket. – javasoltam.
-Majd kitalálok valamit. Addig a többieknek egy szót sem. És most had gondolkozzak.

-Jönnek! – kiáltott Padre az éjszaka csendjében, mikor a távolban feltűnt a mozdony fénye. Vágtatott felénk a sötétben, fehér füstöt gomolyítva a hold felé. Mi addigra elhelyezkedtünk a sziklák között és abban bíztunk, hogy Joe már elhagyta a pénzkísérőket. Ha ez nem sikerült neki, akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Feszülten várakoztunk a sziklák között a kanyon két oldalán. A szerelvény elhaladt előttünk, a mozdony zaját felnagyította a hasadék egészen az elviselhetetlenségig, viszont a mozdony után csak egy marhavagon volt, tetején Joe tántorgott a mozdony felé. Ezek szerint sikerült. Legszívesebben rikkantottam volna Joe felé egy hatalmasat, de azzal elárultam volna ittlétünket. Így hát csak magamban ujjongtam. Elviharzott a vonat, mi meg továbbra is csendben vártuk, hogy a leakasztott pénzes vagon is befusson. Ha Joe időben akasztotta le, akkor pont előttünk fog megállni.

Lassú tempóban tűnt fel a szerelvény, és Joe nem is nagyon számolta el magát, ugyanis néhány méterre tőlünk megállt. Nyitott ajtajában várakozó katonákkal. Ez ugyan benne volt a tervben, de azért tervezni és szembesülni a tényekkel, az kettő.
A sötétben látni nem sokat lehetett, sőt maradjunk a semminél. Nekünk talán könnyebb volt, hiszen mi tudtuk, hogy ott vannak, ők azonban nem tudtak rólunk.
Csendben várakoztunk tovább, míg meg nem nyugodtak, hogy csak valami hiba történhetett a szerelvénnyel. Azért gyanús volt nekik a dolog, mert próbaképpen többször is belelőttek a sötétbe. Gondolván azzal majd kiugrasztják a nyulat a bokorból. Eddig minden oké volt. Meg is nyugodtak, mert szépen lassan elkezdtek leugrálni a vagonról és találgatásba fogtak, hogy mi történhetett. Erre vártunk. Amint a katonák zöme leugrált, Padre megadta a jelet és elkezdődött a mészárlás. Szegények azt sem tudták hova kapjanak mikor a fél társaság már a porban hevert mozdulatlanul. Sajnos azonban ők sem teketóriáztak sokat, visszaugráltak a vagonba és a vagon alá, onnan nyitottak ránk tüzet. A sötétet hamarosan megvilágították a puskából, pisztolyokból előcsapó torkolattüzek és kilátástalan harc kezdődött. Egyelőre ugyan jól álltunk, de azért a túlerő érezhető volt. Diablo, José, Stevie és én a kanyon egyik oldalán, Padre, Mad és Dope a másikon osztogattuk a halált. A katonák hol felénk, hol társaink felé lövöldöztek, szerencsére nem sok sikerrel. Nehéz célpontot nyújtottunk, de azért így is kapkodtuk sűrűn a fejünket golyóik elől. A hangzavarban nem értettük egymás szavát, bár igazából túl sok mindent nem is tudtunk volna mondani egymásnak, hiszen mindenki magával volt elfoglalva. Egy golyói a sziklán megpattanva mély barázdát szántott halántékomra, őrzöm emlékét mai napig. Akkor és ott igazából fel sem tűnt, égető érzés volt egy pillanatig, de annyi időm nem volt, hogy odakapjak.
-Steviet eltalálták! – kiáltott Diablo és már lőtt is tovább. A katonák fogyatkoztak, de jött helyettük mindig újabb és újabb, mintha soha nem akartak volna teljesen elfogyni.
-Hányan lehetnek ezek? – kiáltottam Diablo felé, de túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy válaszoljon.


Odakúsztam Steviehez, hogy megnézzem mi van vele, közben azon imádkoztam, hogy nehogy eltaláljanak. Hát Stevie nem volt jó bőrben, rengeteg vért vesztett és nagyon remegett az egész teste.
-Hello Billy. Jó hogy jöttél. – nyögte.

-Ne erőltesd meg magad. Ne beszélj! – megpróbáltam feljebb emelni a fejét, hogy valamivel kényelmesebb legyen neki, bár láttam sokat nem segíthetek rajta. Szép kis tüdőlövése volt, látszott, hogy már az életéért harcol.
-Tömj meg nekem egy pipát kölyök, itt van a zsebemben. – míg a pipáját tömtem tele indián füvével, néztem az arcát, mely békésen mosolygott. Sajnáltam szegényt, de ő is tudta mit vállalt. Meggyújtottam a pipát és a szájába nyomta.
-Kösz kölyök. Ez majd segít. – olyan békésen szívta át magát az örök vadászmezőkre, hogy meg kellett simogatnom hosszú, kócos, szőke haját. Egy utolsó békés mosoly és végleg elszállt közülünk. Ott maradtam vele még egy kicsit, aztán visszakúsztam Diablóhoz.
-Stevie elment. – mondtam neki, ő meg visszahúzódott a szikla mögé. Nem nézett a szemembe, sejtettem miért.
-Amelyik eltalált Stevie, már a porban fekszik átlőtt fejjel. Hiányozni fogsz, de nemsoká találkozunk barátom. Melegítsd be addig a túlvilág kurváit. – motyogta maga elé és megtörölte kézfejével a szemét.
-Gyerünk Billy! Lőjük szét a rohadék fejüket! – kiáltott és kiugrott a szikla mögül, egyenesen a katonák elé. Én nem voltam ilyen bátor, így csak a szikla biztonságából nyitottam tüzet. Elkeseredett harc volt, már nem is a pénz hajtott, hanem a bosszú Steviért, a barátunkért. A nagy rohamunk után nem sokan maradtak talpon a katonák közül, aki megmaradt, az eldobált fegyvereik után feltartott kézzel jöttek elő. Diablo azonban nem ismert irgalmat, a katonák hiába adták meg magukat, ő sorba lelőtte őket. Ez így nem volt túl szép dolog tudom, de Diablo a saját törvényei szerint élt. A jelszava Sangre por Sangre, vagyis vérért vért. Az összes katona halott volt, legalábbis mi azt hittük. Hogy ismét mekkorát tévedtünk, ez csak akkor derült ki, mikor egy újabb barátunkat veszítettük el.

Elült a csatazaj, és mi lassan előmerészkedtünk a sziklák mögül. Átlépkedtünk a hullákon és odaértünk a vagonhoz. Diablo megfogta az egyik hulla kezét, mely kilógott a vagonból és kirántotta a földre. A halott puffanással hullt alá, közben odaértek a Padreék is.
-Stevie? – kérdezte amint felfedezte hiányát.
Diablo a háta mögé mutatott Stevie irányában és megrázta üstökét.
-Stevie már nincs velünk, lelőtték.
Mindenkiből az elkeseredettség moraja tört elő, hitetlenkedve néztek egymásra. Nehéz volt felfogni, hogy egy baráttal kevesebb.
-Rámoljuk el a pénzt, aztán húzzunk el innen. – köszörülte meg a torkát Padre.
Mad és José elmentek a lovakért, Dope pedig felugrott a vagonra, hogy ledobálja nekünk a pénzzel teli zsákokat.
-Olyan sötét van idefent, mint a mexikói segg lyukában. – kiáltotta ki a sötétből. Nem látok semmit. Aha, megvan. Itt a rengeteg pénz. Uram az égben, mennyi dohány. És mind a miénk! A miénk! Értitek? – teljesen kivetkőzött magából a sok pénz látványa megrészegítette. –Megcsináltuk srácok! Irány Mexikó! Hahaha.
-Nyugi Dope! – szólt be Diablo és bedugta fejét a vagonba.
-Hogy nyugodjak Amigo? Idenézz mennyi pénz!

A lövés a vagonból jött, de olyan hirtelen, hogy totál megijedtem. Hogy őszinte legyek majdnem összedisznóztam magam. Hallottam, hogy Dope fájdalmasan felkiált, majd egy tompa puffanás. Diablo szinte a lövés pillanatában előrántotta coltját és tüzelt. A felvillanó torkolattűzben láttam meg azt a katonát, aki megbújva a pénz mögött lelőtte Dopeot. Diablo lövése talált, a merénylő Dope teste mellé zuhant. Mire felértünk, Dopeban már alig volt élet. Szája szegletében kicsi vérpatak csordogált. Ott feküdt a sok millión és lassan kiszállt testéből a lélek.
-Kérsz egy szivart barátom? – hajolt közelebb hozzá Padre.
-Nem. – rázta meg fejét gyengén. –Sosem szerettem igazán, ideje abbahagynom. Olyan hideg van itt, mint a… - szegény Dope nem tudta befejezni utolsó hasonlatát. Soha nem tudjuk meg milyen hideget érzett.