-Gyerünk a kanyonhoz! – kiabálta lóhátról. –Két nap múlva itt lesznek. Majd ott mindent elmesélek, hozzatok magatokkal annyi fegyvert, amennyit csak tudtok. Nem lesz olyan egyszerű, mint hittük!
Hogy mennyire nem volt az, az csak később derült ki, mikor már a kanyonban voltunk megfelelő helyen és kidőlve az eszméletlen vágtától végighallgattuk Diablo történetét.
-Nos onnan kezdem, hogy innen elváltunk és elvágtattam New Orleansba. Az úton semmi említésre méltó nem történt, arról nincs mit meséljek. New Orleans azonban egészen más. Rögtön az első napon bajba kerültem. Egyszerűen el akartam vegyülni az ottaniak között, nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön a jelenlétem. Volt már nekem problémám Orleansban, gondoltam, hogy esetleg nem felejtenek el. Na mindegy nem ez a lényeg, nem is ecsetelgetem most ezt. Kivettem egy szobát és rendeltem magamnak egy nőt, gondolván azzal is múlatom az időt. Érkezett is ő hamarosan és bizony el is röppent vele majdnem az egész nap. Fáradt voltam, a lány meg túl ügyes, így hát nem akartam egykönnyen elengedni. Ezzel kezdődött a baj. Az ötödik menetnél tartottunk, kezdtem felélénkülni, úgyhogy teljesen rástartoltam, ő meg csak nyögött az élvezettől.
-Gyere Chiquito! Gyere, gyere, gyere! Aaah.. ez nem lehet igaz! Sok mindent uhh… próbáltam… de így.. ahh.. ezt még.. senki.. nem.. ah..
Gyanúsan csend lett, csak az én zihálásom hallatszott. Mindegy, gondoltam befejezem, amit elkezdtem, nem végzek fél munkát, biztosan elájult a kicsike. Ezen nem is csodálkoztam volna, hiszen nem ez lett volna az első. Befejeztem a dolgot, innen már nem volt izgalmas, hiszen a lány nem mozdult, úgy meg olyan favágásnak tűnt. Leszálltam róla és megpaskoltam az arcát, hogy magához térítsem. Ő azonban semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy magához térjen.
A holtak ugyanis csak a legritkább esetben térnek magukhoz.
Ez viszont nem a ritkább esethez tartozott, hiszen szegény lány ettől halottabb nem is lehetett volna. Szemét érzés volt. Pár perce még élt, most meg felakadt szemmel a plafont bámulja. Szegény elbaszta az életét. Sajnáltam-e? Hát persze! De nem tehettem a haláláról, nem bírta és kész. De mit csináljak most a hullájával? Ha megtalálják nálam, vége a dalnak, egy darabig biztos ülnöm kell. Ilyen egy szar helyzetet. Megléphetnék éppen, de akkor mi lesz Buddal, Joeval és veletek? Éppen itt jártam gondolataimban, mikor megzörgették az ajtót.
-Rosalinda! Bent vagy? – hallatszott egy türelmetlen férfihang.
-Nincs semmi bajod? Gyere ki! –Rosalinda azonban nem válaszolt és erre igencsak nyomós oka volt.
-Egy pillanat és kinyitom. – szóltam ki a zárt ajtón és az ablak felé pillantottam menekülésen törve az agyam, de ekkor kirobbant az ajtó és velem meglódult a világ. A türelmetlen hang gazdája úgy törte át az ajtót, mintha papírból lett volna és puskája tusa arcomba vágódva éjszakát varázsolt a késő délutánból. Rám fér a pihenés. Ez volt az utolsó gondolatom és elborultam, mint a whisky pohár a részeg cowboy asztalán.
Bár az ördög soha nem alszik, én mégis szundítottam egy hatalmasat. Magamhoz térve az első, amit megláttam a rács volt, mi a külvilágtól választott el. A második pedig egy kövér seriff a rács túloldalán, amint lustán szunyókált. Feltápászkodtam a földről és megkapaszkodtam a rácsban.
-Haho Senor! – préseltem ki valami hang félét a torkomon, bár ez inkább károgásnak tűnt. A seriff azonban meghallotta, mert lustán felém fordította a fejét.
-Mi kell? – nem volt éppen barátságos a hangja.
-Egy kis vizet kaphatnék? – kérdeztem.
-Nem.
-Meddig tartanak itt bezárva?
-Amíg akarunk.
-Hogy hogy? – azt hittem rosszul hallok.
-Megöltél egy lányt. Nem vesszük jó néven, hogy idegenek öldökölnek a városunkban.
-Nem öltem meg.
-Hát?
-Meghalt. Csak úgy magától. – nem tudtam mit mondjak.
-Na látod. Ezért tartalak benn rács mögött. Az ilyen disznók ezt érdemlik. Még hogy magától. Ezt a szar dumát!
-Tényleg magától halt meg. Nem tehetek róla. Egyszerűen nem bírta az iramot. Sajnálom, de nem tehetek róla.
-Majd levágjuk a szerszámod, amivel gyilkoltál.
Láttam, hogy kár bármivel próbálkoznom, ezért inkább visszaültem a sarokba. Azt hogy hogyan szabaduljak, még csak elképzelni sem tudtam. Ott ültem a hideg kövön, hátamat a falnak támasztva és vártam. Fegyvereim a sheriffnél, szabadulásom kulcsa szintén. Hiábavaló volt bármivel is próbálkoznom, tudtam, hogy amíg ők akarják, én addig ülök benn. A nagy semmittevésben annyira elfáradtam, hogy elszundíthattam, mert mire kinyitottam szemem, két alakot láttam a rács előtt, akik engem bámultak. Ismerősek voltak valahonnan, de egyelőre nem sikerült azonosítanom őket.
-Nahát! Újra találkoztunk? – próbálkoztam, hátha kiderülne ismeretségünk.
-Hallod Doc, mennyire vicces kedvében van? – kérdezte a köpcösebbik.
Villámcsapásként ért a felfedezés, hogy kik ezek az isten barmai, de nem lettem egy árnyalattal sem boldogabb. Sőt! Mintha az utolsó reménysugár is elveszett volna egy viharos éjszakában.
-Hallom Wyatt! Szerinted este is ilyen mókás lesz? – nézett társára Doc Hollyday.
-Majd lefagy arcáról a mosoly Doc. Nem fog több gondot okozni.
-Tudom Wyatt. Csak sajnálom, hogy nem derült ki, melyikőnk a gyorsabb.
-Ha jól emlékszem egyszer már kiderült. – vettem elő a legszebb mosolyomat és rávillantottam Hollydayre. Csak rontottam amúgy is fénytelen helyzetemen, mert Holliday kitört önmagából.
-Nem derült ki semmi! – üvöltötte. –Hagytam, hogy elmenj. Gyere ki most, ha mersz.
Holliday tajtékzott és a rácsot rázta, mely a külvilágtól választott el. Menjek ki. Ilyen hülyeséget. Ha tudnék már rég kinn lennék de ez nem ilyen egyszerű.
-Hogy menjek ki göthös? – kérdeztem még mindig vigyorogva. –Ha nem vetted volna észre, amibe kapaszkodsz az egy rács, ami köztem és közted van. Ja és persze zárva.
Holliday teljesen elvesztette az önuralmát, őrjöngött, fenyegetett, még a pisztolyát is előkapta, de szerencsére Wyatt Earp lefogta barátját.
-Ne itt és ne most Doc! Ebből bajunk lehet. Reggel úgyis felakasztják. Ott fog lógni a kötélen. –ezt nem volt öröm meghallani, de nem mutattam aggodalmam, inkább újra lehunytam szemem.
Wyatt Earp pedig kirángatta még mindig ordibáló haverját és újra csend lett cellámban. Na most légy
okos Diablo! – gondoltam magamban, de igazából tudtam, hogy ha a szerencse nem áll mellém most az egyszer alul maradok az Isten akaratával szemben. Ezt a harcot nem nyerhetem meg egyedül, viszont a barátaim túl mesze vannak innen, ráadásul nem is tudnak szorult helyzetemről.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette telt el vagy két óra. Egyszer aztán kinyílt a seriff hivatal ajtaja és belépkedett rajta a hatalmas mexikói. Nem volt nála fegyver, ezért a seriff még a lábát sem vette le az asztaláról. Épp csak a kalapját tolta fentebb a fején, úgy nézett az idegenre.
-Mit akarsz? – vetette felé.
-Én csak zenélni elítéltnek senor utoljára. –mutatott a nyakában lógó bendzsóra a mexikói.
-Nem kell ennek már a zene, barátom. Nem érdemli meg.
A mexikói azonban nem engedte lerázni magát ilyen könnyen.
-Akkor zenélni neked szép dalocskákat. – és megpendítette a húrokat.
-Nekem sem kellenek a hülye mexikói dalaid, hord el magad, míg szépen mondom! Vagy beduglak téged is emellé. – mutatott cellám felé. A mexikói meg csak megvonta a vállát.
-Peddig jobban járni senor, ha hallgatta volna mexikói dal.
-Ugyan már miért járnék jobban? – kérdezte a seriff fölényesen.
-Mert jönni Mexikóból és, ott ismerni grande Diablot kit te bezártál ide.
-Na és? Sokan ismerik.
-De én vinni őt innen egy dallal.
Egészen eddig érdektelenül üldögéltem, de ezek után kezdett érdekelni a dolog. A seriffet nemkülönben.
-Mit zagyválasz itt össze? – kérdezte és a pisztolyához nyúlt.
-Mindjárt érteni meg! – szólt ismeretlen ismerősöm és megpengette a bendzsót, amiből egy éktelen dörrenés tört elő egy lángcsóva kíséretében. A golyó a seriff mellébe vágódott, azonnal földre döntve azt.
-Én játszani halál kedvenc dala. - szólt a beállt csendben és a halott seriffhez lépett. Megkereste a kulcsaimat és bedobta a rácson. Innen kezdve spanyolul beszéltünk.
-Nyisd ki a cellád, én addig megkeresem a fegyvereidet. – szólt, és máris a szekrényhez indult. –Sietnünk kell!
-Ki vagy? – kérdeztem, míg a zárral kínlódtam.
-Juan Pabito Sanchez La Villa. A barátaimnak csak Jones. Na itt is vannak a fegyvereid. Szép pisztolyok.
Amint kinyitottam az ajtót egyből hozzám ugrott és átölelve kezembe nyomta coltjaim.
-Grande Diablo! Csakhogy megvagy. Éppen időben érkeztem. Semmit nem változtál néhány év alatt. – örvendezett és elkezdett húzni ki az utcára. –Legelőször is az első, hogy innen eltűnjünk.
-Hát, ha legelőször ezt tesszük, akkor az nem is lehet a második.
-Nem értem mit mondasz. – nézett rám értetlenül, én meg csak ráhagytam.
-Semmi, semmi, tűnjünk el gyorsan.
Megkerestük lovainkat és elvágtattunk a városból. Később egy folyóparton üldögéltünk néhány mérföldre a várostól és Jones csempészett whiskyét szopogattuk.
-Mesélj Jones, hogy akadtál rám?
-Egyszerűen. Régóta járom a városokat, zenélgetek, élvezkedek. Most éppen erre vetett a sors, Istennek legyen hála, hogy éppen időben. Hallottam, hogy elfogtak valami mexikóit, aki eltett egy nőt láb alól. Kiderítettem, hogy te vagy az és hogy fel akarnak akasztani, gondoltam a nagy Diablo szebb halált érdemel. Fogtam a hangszerem és a többit már tudod.
-Honnan tudtad, hogy ki vagyok? – kérdeztem és hanyatt vágtam magam a fűben.
-Hohó, azt otthon Mexikóban mindenki tudja. Te mentetted meg a nagy José Salvatherot. Ezért nagyon népszerű lettél. Természetesen nem a jenkik szemében. Megtisztelő volt számomra, hogy megmenthettelek barátom. Kár, hogy senki nem fogja nekem elhinni.
-Hát köszönöm.
-Magadnak köszönd. Meg a hangszeremnek. – ütögette meg szeretettel bendzsóját. –Egy párszor már rajtam is segített.
-Fura egy szerkezet az már biztos. – bólogattam.
-Na tegyük el magunkat holnapra. Örülök, hogy megismertelek. – kezet nyújtott aztán hátra dőlve el is aludt.
Mire reggel magamhoz tértem Jonesnak már hűlt helye volt, biztos valahol pengeti azóta a hangszerét. Felszedelőzködtem és óvatosan visszamerészkedtem a városba. Kerestem magamnak egy olcsó szállást és meghúztam magam, míg Budék be nem futottak a vonattal. Így telt el vagy három nap, éjszakánként kilopóztam és kaját meg piát újítottam magamnak. Utolsó estémen éppen a beszerző körúton voltam, mikor megláttam, hogy benn várakozik egy vonat az állomáson. –Hopp ez Bud és Joe vonata. – gondoltam és közelebb lopóztam. Nem volt egyszerű, hiszen hemzsegtek a katonák mindenfelé. Néztem a mozdonyt, hátha megpillantom a barátainkat, de semmi mozgás nem látszott. Mivel úgy gondoltam várnak rám valahol, ahol lehet néhány szót váltani nyugodtam, elindultam a kocsma felé. Ott aztán nem tűnik fel, ha néhány gyanús alak sugdolózik egymással. Legalább is bíztam benne, hogy Bud és Joe így gondolkozik. Ők sem tűnhetnek fel, hiszen a mozdonyvezetők köztudomásúlag sokat isznak és én sem. Csakhogy ők nem tudják, hogy nekem nem ildomos mutatkozzak olyan helyen, ahol felismerhetnek. Mindegy, lesz valahogy. Elindultam hát a kocsma felé, mélyen szemembe húzott kalappal, lehorgasztott fejjel. Eddig megúsztam, senki nem ismert fel. Most jön a neheze. A kocsma ajtóban láttam, hogy barátaim a pultot támasztják és benn is hemzsegnek a katonák. Odaóvakodtam melléjük és rendeltem egy italt. Mikor végre megkaptam, csak bámultam a poharam aljára.
-Gyorsan mond mizujs. – mondtam mintegy magamnak, de Bud azért meghallotta.
-Négy szerelvény, legalább kétszáz katona, a másodikban van a pénz, de abban a vagonban is van legalább tíz ember, nagyon nehéz lesz, de nem lehetetlen. – suttogta ő is maga elé. –Joeban volt egy golyó, de már kiszedtem. Nem tudom meddig tudja tartani magát. Vérzik Nem adták könnyen át a fűtős szerepet a fiúk. Néha átcserélem Joe kötését, hogy ne tűnjön fel a véres ruha. A hasába kapta.
Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XXV. fejezet