Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XXI. fejezet

Beérkeztem a városba és megálltam az előtt az ivó előtt, ahol Diablót és Joet sejtettem. Nem is csalódtam, ott találtam őket az egyik asztalnál, éppen egy taggal egyezkedtek valamit. Fogtam egy széket, és odahúztam az asztalukhoz.
-Leülhetek? – kérdeztem.
-Persze Billy! – válaszolt Joe és ujját a szája elé téve jelezte, hogy a továbbiakban legyek szíves és fogjam be a szám.
-Ki ez a kölyök? – kérdezte Diablót a férfi.
-Ő Billy, jó barátunk. Térjük vissza az üzletre, ha lehet.
-Persze. Tehát ami nektek fa kell, azt megszámítom száz dollárba.
-Ötvenért is az mondanám, hogy sok.
-Annyiért pedig nem kapjátok meg. Egyszerűen nekem is annyiba van. Mire az ideszállítást, a munkásokat, meg az egyéb költségeket kifizetem, nekem már semmi sem marad. Értsd meg, egyszerűen nem tudom oda adni kilencven dollár alatt.
-Jézust is kilencven dollárért adtátok el.
-Akkoriban még nem is volt dollár.
-Na jó! Hatvan dollár és kész. Nekem ne gyere azzal, hogy ide kell szállítani, mert ingyen szállítják neked Cornkicksék, mióta az adósaid. Ha jól tudom rabszolgákkal dolgoztatsz még mindig, pedig azt már tiltják a törvények, tehát az is ingyenbe van. Egyé költségeid pedig nincsenek. Tehát te tisztán nyersz az egészen hatvan dollárt vagy egy golyót a zsidó fejedbe. Választhatsz!

Diablo úgy nézett a kereskedőre, hogy ha én lettem volna a helyébe, hát inkább ingyen adom oda, amit kér. A kereskedő is felmérte helyzetét, mert két kezével sodorgatni kezdte a hatalmás pajeszét.
-Hetven dollár. Egy centtel sem kevesebb. – mondta végül, Diablo pedig rábólintott.
-Legyen, de akkor holnap reggelre legyen az áru a ranchon. Ha délig nincs lepakolva, meglátogatlak és levágom ezt a borzalmat, ami a fejeden van. – átnyúlt az asztalon és meghúzgálta a borzasztó pajeszt.
-Érted?
-Igen. Meglesz! – mondta és felállt az asztaltól. –Salom testvérek. – meghajolt és eltávozott.
-Mad azóta már lelőtte volna. – sóhajtotta Joe.
-Nekem is kevés kellet hozzá, de nincs más, akitől szerezhetnénk fát a tornáchoz és a kocsmához.
-Kocsmához? – ez teljesen új volt nekem.
-Igen Billy. Csinálunk a ranch mellett egy kocsmát.
-Minek? Ti magatok mondtátok, hogy nem jár arra a kutya sem.
-Csak azért, mert félnek a sivatagtól. Ha lesz kocsma, nem fognak majd elkerülni minket, sőt kis idő múlva települnek majd mellénk emberek, területet mg jó pénzért el lehet adni. A város neve meg Diablos city lesz. Rajtunk keresztül folyik majd minden, dőlni fog hozzánk a dohány meglásd kölyök.
Jól hangzott, úgyhogy erre inni kellett.
-Oké, nézzük a lányokat. – kommandírozott Diablo és fél órán belül már egy-egy senorita ágyában mulattuk az időt.
Sallyt most Diablo vitte magával, és ezért kicsit szomorú voltam, de a kis fekete lány – kivel eljátszadoztam -. Hamar feledtette velem.
-Kemény kölyöknek látszol. – mondta, miközben a fülemet harapdálta.
-Az is vagyok. Majd mindjárt megérzed. – közben ledöntöttem az ágyra.
-Legalább ehetek végre egy kis friss pipi húst. – nyöszörögte és az ajkai csodákat műveltek velem.

Reggelre megérkezett a faanyag, délre pedig ígérethez híven le is lett pakolva. Mi Diablóval a ranchtól távolabb tébláboltunk, minden igyekezetével azon volt, hogy megtanítson lőni. Példás mesternek bizonyult, én meg jó tanítványnak. A célzás jól ment, öt kirakott whiskys üvegből négyet eltaláltam, egyedül a gyorsaság volt a gyengém, bár Diablo nagyon türelmes volt.
-Ne kapkodj Billy! – magyarázta, miután görcsösen próbáltam előrántani egy adott jelre a pisztolyt. –Semmit nem ér a gyorsaság, ha nincs nyugalom. Lazítsd el a kezed, magadban képzeld el, hogyan nyúlsz a pisztolyért, hogyan markolod meg. Képzeld el, hogy már fogod a markolatot, és hogy milyen ívben kell előrántanod, hogy a legkevesebb időbe kerüljön. Mért fel, hogy mennyit kell mozdítani a csövön a biztos találathoz és húzd meg a ravaszt. Ennyi kell a gyorsasághoz, nem több. Fő a higgadtság, nem szabad kapkodnod. Ha az ellenfél látja higgadtságod, ő maga, legyen az a leggyorsabb ember a vadnyugaton, berezel. Remegni kezd majd a keze és egész idő alatt azon fog rágódni, hogy vajon te mi a picsáért vagy ilyen higgadt. Emiatt egy kicsit el is megy a kedve az egésztől, és már meg is bánja hogy kiállt veled, ha pedig megbánta, már nyert ügyed van. Le kell lőni és kész.
-Ez így olyan egyszerűen hangzik.
-Ja, és még valami: dobd el magadtól az életed. – mondta közönyösen.
-Hogy érted ezt?
-Ne törődj azzal, hogy esetleg meghalhatsz, ha nem vagy elég gyors. Az élethez való ragaszkodás nagyon lelassíthat. Ne félj a haláltól, inkább fogadd el. Törődj bele, sőt menj elé. Kívánd a halált és akkor elkerül. Mit hagyhatsz itt, ha meghalsz? Semmit igaz? Ne félj attól, hogy esetleg holnap már nem leszel. Az ég egy világon kívül semmi ne érdekeljen. Ne törődj a pénzzel, a nőkkel, mert akkor sajnálni fogod magad, és nem fogsz tudni a fegyveredre koncentrálni. Játékként fogd fel az életet, gondolj arra, hogy ha elbukod, kezdhetsz másokat.
-Szerinted kezdhetek másikat valóban? – kérdeztem kétkedve.

-Szinte biztos, hogy nem, de mit számít ez? Az a lényeg, hogy mindig élvezd, amit csinálsz. Élvezd a játékot a nőkkel, a bunyókban, a harcban, a halálban. – mondta mosolyogva és én láttam mennyire komolyan gondolja mindazt, amit elmondott. Csak remélhettem, hogy mindez ilyen könnyű, de később kiderült, milyen igaza volt. Gyors kezű cowboy vált belőlem, igaz időbe telt, míg el tudtam dobni az életem és rengeteg gyakorlásba, mire elő tudtam rántani olyan gyorsan a fegyvert, hogy még Diablo is nagyot nézett. Ez alatt eltelt majdnem másfél év, dolgoztunk sokat a ranchon, elkészült a kocsmán és egyre gyakoribbak voltak az itt átutazók. Időközben azért be-bejártunk El Pasóba élményekért, de lassan ez is ritkulni kezdett. Összejöttem egy kiscsajjal, az anyja egy egydolláros kurva volt és őbenne is csörgedezett némi prosti vér. Amikor megláttam, már tudtam, hogy megszerzem a testét, vágytam rá, szinte égett a lelkem. Az anyja mellett állt a kocsmában és mikor az anyjának fuvarja akadt, csendesen meghúzódott a sarokban. Meg kellett zabálni, olyan édes volt szakadt ruhájában, derékig érő fekete hajával, bájos arcával és szomorú őzike szemeivel. Ahogy akkor saccoltam, úgy velem egykorú lehetett és később kiderült nem is tévedtem. Éppen Dope és Mad társaságában ültem egy asztalnál, mikor észrevettem a lányt és azonnal elvesztem. Nem tudtam elvenni róla a tekintetem, Dope pedig szokásához híven meg is jegyezte.
-Rábuktál, mint gyöngytyúk a takonyra mi?
-Egyszerűen meseszép ez a lány. – mondtam ábrándos szemekkel.
-Mi ütött beléd kölyök? – kérdezte Mad is. –Csak nem szerelmes lettél ebbe a kislányba? Habár korban inkább hozzád illik, mint hozzánk. Nem igaz, Dope?
-Persze. De nehogy má' itt hagyj minket e miatt a lány miatt! – fogta meg az ingem szélét Dope.
-Hagyd, had menjen csak! Diablo tanítványa, mi másra vársz?
-Nyugi fiúk, elintézem és reggelre már otthon is vagyok. Nem szerelem ez, ne féltsetek engem. Az életembe nem fér bele egy nő csak alkalmi szinten. Ezt a lányt meg kell kapnom, addig nem nyughatok. – mondtam vigyorogva.
-Valami ilyesmi válaszra számítottam. Diablo nevelése meglátszik rajtad.
-Hagyjuk már Diablot. Tök részegen fetreng a birtokon most is. Na megyek, mert az a kislány nagyon szomorú nélkülem. Meg kell vigasztalnom.

Egy óra múlva már vigasztaltam is. Nem kevés sikerrel elárulhatom. Olyan volt az ágyban, mintha mindig ezt csinálta volna. Közben hülyeségeket suttogott a fülembe arról, hogy mennyire belevaló srác vagyok, meg mennyire más vagyok, mint a többi és hogy legszívesebben pénzt sem fogadna el tőlem. Valamiből azonban meg kellett élniük, ezért aztán tartotta a márkát a végén.
-Vigyél el innen Chiquito. –kérlelt, én meg sűrűn bólogattam.
-Hát persze, hogy elviszlek. Esténként meg majd tartod a markod az elvégzett munkáért ugye? Na húzz a francba. – még akkor is üvöltözött válaszképp, mikor felöltözve bezártam magam mögött az ajtót.

Reggel a ranchon felébredve egyből piálni kezdtünk. A nap beletörődve ragyogott fenn az égen. A kocsmánkban ültünk, nem volt vendég egy szál se. Padre gondterheltnek tűnt, úgy ráncolta a homlokát, mint aki kaktuszba ült.
-Gond van srácok. – bökte ki végül.
-Mi a baj Padre? – kérdezte Diablo szinte mindannyiunk nevében.
-Elfogyott a pénz.
-Na és? Vegyél ki a kasszából. Elkártyáztad, elittad, elnőzted, vagy mindhárom egyszerre?
-Nem úgy értem. – kifújta szivarja füstjét, és végignézett rajtunk.
-A kasszából fogyott ki. Kb. kétszáz dollárunk maradt összesen.
Sűrű csend ereszkedett ránk, még a legyek is abbahagyták zümmögésüket. Ők is csalódottak lehettek, nem csak mi.
-Nos, azt tudtuk mindannyian, hogy nincs az a pénz, amit el ne tudnánk költeni. Ezen kár lenne vesződni. A kérdés az, hogy most mit tegyünk. – fűzte tovább Diablo.
-Régóta tervezzük, hogy megcsináljuk a texasi vonatrablást. – vonta meg a vállát Stevie, majd beleszívott pipájába. –Talán itt az idő, hogy komolyabban elgondolkodjunk rajta.

A texasi vonatrablás nem volt egyszerű dolog, nagyon sok elmélet született eddig, de mindegyiket elvetettük valami miatt. Ezek a valamik többnyire azok a fegyveres katonák voltak, akik a vonatot őrizték. A vonaton ugyanis
rengeteg pénz és még több arany volt. Kéthavonta az állam a három legnagyobb bankból begyűjtötte az ott felhalmozódott pénzeket. A vonat San Friscóból indult, megállt New Orleansban és Texasban. Mindhárom helyről begyűjtötte a pénzt, majd továbbszállították az ország belsejébe. A terv szerint mi Texas után csapnánk le a vonatra, amikor már minden pénzt rajta van. Sok banda veszett már rajta ezen a rabláson, eddig még senkinek sem sikerült. Az államok legkeményebb katonái kísérik a vonatot. Viszont a mi kis társaságunk a legkeményebb katonákkal is el tud bánni. Legalábbis mi így gondoltuk.

-Oké! Akkor tehát hogyan csináljuk? Van valakinek ötlete? – nézett szét a társaságon Mad.
-Kinek van értesülése arról, hogy hányan kísérik a vonatot? – Padre láthatóan gondterhelt volt még mindig.
-Hát persze. Szerinted ezeket a katonai titkokat csak úgy kifecsegik, mint a fehérnép a méreted? – Dope mindig tudott meglepetést szerezni hasonlataival a legváratlanabb témákban is. Miért pont most ne szúrt volna közbe valami okosat.
-Néha a katonák a legostobábbak.
-Nem hiszem, hogy ezt kifecsegnék Padre. Ezért azonnali főbelövés járna, ha kiderülne.
-Tudom Bud. Csak kérdeztem, hátha szerencsénk van, de nincs.
-A katonák létszáma nélkül nem boldogulunk? Meglátjuk majd ott, aztán halomra lőjük őket.
-Nézd Diablo, ha nem tudod hány emberre kell számítani, könnyen ott maradhatsz. Valószínű, hogy eddig mindenki emiatt bukott bele.
-Rendben. Akkor találjunk ki már valami okosat.
Hagytam had vitatkozzanak még egy darabig, majd elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy közbeszóljak. A kiabálásban nem hallottam a saját hangomat, ezért a levegőbe lőttem. A mennyezetből fa szilánkok hullottak alá, de legalább csend lett. Minden tekintet felém fordult.
-Figyeljetek rám egy kicsit.
-Mi ütött beléd kölyök? – kérdezte Diablo.
-Bud, el tudnál vezetni egy mozdonyt?
-Azt hiszem el. Miért?

-Hány szerelvény van a mozdony után?
-Három vagy legfeljebb négy.
Hol szállítják a pénzt?
-Általában a mozdony utáni kocsiban vannak a kísérők, utána a pénz, a következőkben pedig ismét a kísérők. Attól függ hány kísérőt rendelnek a bankok. Ezt lenne jó megtudni.
Gyorsan összegeztem magamban a hallottakat. Majd rövid számolgatás után úgy éreztem összeállt a kép.
-Mi lenne, ha Bud és Joe elmennének Friscoba? – először értetlenül néztek rám.
-Miért kellene odamenni? – kérdezték többen is.
-Elmondom. Bud és Joe átveszik a mozdonyvezetők szerepét. Mindenképpen úgy, hogy ne legyenek tanuk. Elindulnak a vonattal, közben felmérik hányan védik a pénzt. Diablo ekkor már New Orleansban várja, hogy befusson a vonat. Eddig úgy mond egyszerű. Ekkor információt cserélnek és Diablo visszatérve hozzánk meg fogja tudni mondani, hány emberrel kell számolni. Ennek függvényében kialakíthatjuk a továbbiakat, míg a vonat Texasban csücsül.
-Ez eddig egészen jól hangzik, viszont ha már Bud és Joe a vonaton vannak, azt az előnyt ki is kell használni. – élénkült fel Padre.
-Van benne valami. – bólogatott Mad. –Például Texas után elhagyhatnánk egy szerelvény katonát, vagy kettőt, annyival is kevesebb bajunk lenne.
-Sőt! – csapott az asztalra Diablo. –Ez az! Ilyen könnyen még senki nem tett szert ennyi pénzre. Joe a szent lelkek kanyonjánál leakasztja a katonák szerelvényeit, ezekkel semmi dolgunk, azután majd miután kellőképpen eltávolodott tőlük a szerelvény és mi megadjuk a jelet, Joe leakasztja a pénzzel teli szerelvényt is. Ezek után mi kirámoljuk a kocsit és elvágtatunk ide. Bud és Joe meg egyszerűen meglépnek és itt találkozunk. Az a lényeg, hogy Bud úgy időzítse a mozdonyt, hogy éjszaka érjen a kanyonba.
-Egyszerűen hangzik. – bólogatott Padre a nagyszerű terv hallatán.

-Mert az is. Senki nem fogja megtudni, hogy mi voltunk.
-Oké! Reggel Joe meg én elindulunk. –szólt Bud és Joeval összecsapták tenyereiket.
-Diablo, te azért menj New Orleansba, nehogy meglepetés érjen minket.
-Rendben. Még ma elindulok. Úgyis van ott egy kis dolgom.
-Fogadjunk nőügy. – nézett rá gúnyosan vigyorogva Mad.
-Talán. – azzal Diablo felállt asztalunktól és búcsút intett. –na akkor majd látjuk!

Ahogy Diablo elment, eszméletlen módon becselekedtünk. Másnak délelőtt tértem magamhoz, addigra Bud és Joe is eltűnt. Beugrottam El Pasóba és nőt újítottam magamnak. Kezdett már elegem lenni a semmittevésből, éppen ideje volt, hogy egy kicsit pezsdüljön a vérem. Igazi kalandra vágytam, nem igen tudott kielégíteni a nőcske sem. Egyre a vonatrabláson járt az agyam, titkon bíztam benne, hogy lesz egy kis csetepaté is. Rosszalkodni akartam, lövöldözni, verekedni. Érezni, hogy élek, a halállal akartam táncolni, hiszen mire való az élet, ha nem tudjuk milyen meghalni?
Később persze miután egyedül maradtam, többször volt alkalmam szembesülni a halállal, mint szerettem volna, de ott akkor El Pasó döglött unalmában vágytam a kalandot.
A kaland pedig megérkezett. Méghozzá újfent Diablo képében, másfél hétre az után, hogy elment.