Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XX. fejezet

-Mesélj nekem Diablóról. – kértem, miután erőt gyűjtöttem az iménti zuhanásból.
-Mit meséljek? Igazán sok mindent nem tudok róla. Párszor meglátogatott és hatalmasakat szeretkeztünk. A vége felé már pénzt sem fogadtam el tőle. Jó volt vele, mindig odafigyelt rám. A vele töltött órák mindig felüdülést jelentettek a sok bunkó után. Aztán képbe jött neki Juanita szegény. A mi találkozásaink megritkulta, majd teljesen megszakadtak. Azt hiszem szerette azt a lányt. Eleinte talán még féltékeny is voltam, hogy vele osztja meg azokat a gyönyöröket, melyeket eddig velem tett, de jött a tragédia. Ringo szétzúzta Diablo álmait. Sajnáltam szegényt és nagyon féltettem mikor eltűnt, hogy ringóval leszámoljon. Amikor megláttam most élve, elsírtam magam. Talán szeretem. Talán gyűlölöm, amiért csak egy egyszerű kurvának tart. Megváltoznék érte, de neki nem kellek. Nagyszerű fickó, a legjobb szerető, akivel valaha dolgom volt. De te sem vagy egyszerű eset. Még mindig nedves leszek, ha az előző félórára gondolok.
Nyakam köré fonta a karját és én elvesztem újra az ölelésében.

Miután magamhoz tértem ájult álmomból felöltöztem és az alvó Sallynak adtam egy búcsúcsókot. Nem ébredt fel rá, úgyhogy óvatosan kiléptem a szobából és behúztam csendben az ajtót magam mögött. A lépcső fa korlátjánál megálltam egy kicsit rendezni a gondolataimat. Úgy éreztem, nem tudom befogadni ezt a sok élményt, amit Sally nyújtott. Fejemben kergetőztek a gondolatok, szerelmet éreztem, de ugyanakkor fájdalmat is, hiszen Sally nem lehet az enyém. Egyrészt mert ő csak egy kurva, bár ez zavart legkevésbé, másrészt, mert a napnál is világosabb, hogy ő Diablót szereti. Diablo viszont a barátom.
-Hát, viszlát Sally. – mondtam az üres folyosónak és búcsút intettem szüzességemnek. Ráütöttem tenyérrel a korlátra és leballagtam a lépcsőn.
Odalent a bárban még mindig zajlott az élet, folyt a pia, táncoltak az embereke, verekedtek a részegek. Barátaim még mindig annál az asztalnál

ültek, mint mikor otthagytam őket, csak sokkal részegebben. Nagy örömujjongásba kezdtek mikor megpillantottak.
-Hahó! Micsoda férfi lett belőle. – kiabálták többen is.
-Igyál Amigo! – tolta elém az üveget Diablo én meg nyeltem a whiskeyt, ahogy csak bírtam. Negyed óra múlva már világom sem tudtam. Hogy hogyan kerültünk haza azt egyikőnknek sem volt tiszta.

Másnap délelőtt tértünk magunkhoz súlyos fejfájások közepette. Az első dolog, amit észleltem, hogy nem bírom kinyitni a szemem. Nagy erőfeszítések árán mégis sikerült, de a várt öröm elmaradt. Jött helyette az éles fájdalom, mely az első napsugarakkal érkezett és hiába hunytam be rögtön szemem, a fájdalom befészkelte magát. Távolról hallottam erőtlen hangom, ahogy felnyögtem. Körülnéztem a szobában, ahol feküdtem, bár minden egyes mozdulatomra újra fejembe nyilallt. Megpróbáltam felülni az ágyon, ami úgy, ahogy sikerült volna, ha az ágyon fekszem. Az ágy azonban inkább egy asztalra hasonlított. Mindegy, lelógattam a lábam és szétnéztem újra. Megint új dolgot fedeztem fel: amit az előbb szobának néztem, tulajdonképpen a konyha volt. Hm. Leugrottam az asztalról, de olyan gyenge voltam, hogy meg kellett kapaszkodnom az asztalba, nehogy összeessek. Kis idő eltelt mire el mertem engedni. Azonnal megfordult velem a világ, gyorsan az udvarra rohantam két kezem szám elé téve, és a homokra térdelve öklendeztem. Azt hittem elpusztulok. A gyomrom görcsösen rángatózott, torkom, orrom marta a keserű gyomorsav. Ez azonban még nem volt elég, két herém veszett sajgásba kezdett. Ezt azonban kevésbé bántam, hiszen annak kellemes oka volt. Ez a hányás azonban kikészített. Soha többet egyetlen kortyot sem, csak ezt éljem túl. – fogadkoztam magamban, miközben szememmel hunyorogva az éles napfényben az itatóvályút kerestem. Miután megtaláltam odabotorkáltam és fejem belemártottam a hideg vízbe. Egészen addig tartottam fejem a víz alatt, míg a tüdőm bírta. Ez egy kicsit helyre rázott, hajamról csöpögött a víz és végre nyitva bírtam hagyni a szemem is.
-Nem ez az igazi orvosság. – hallottam Mad hangját a hátam mögül. Hátrafordultam és örömmel fedeztem fel, hogy már nem fáj minden mozdulat. Csak minden második. Mad az ajtót támasztotta, fején kalap, a

kezében pedig egy üveg whiskeyt lóbált.
-Ebből igyál kölyök! Ez majd helyre pofoz, higgy a jó öreg és tapasztalt Aranytollú Madárnak. – nyújtotta felém az üveget. Ránéztem az üvegre és máris megindult a gyomrom fölfelé.
-Ha most abból iszok, biztos, hogy megint hányni fogok. – ráztam a fejem tagadóan, de Mad továbbra is erőltette a pálinkát.
-Nem fogsz hányni, mert már megtetted. – és az előző nyomokra mutatott, amit gondosan betakartam homokkal.
-Honnan jöttél rá? Mármint hogy kitettem magamból.
-Elfelejtetted, hogy indiánok között éltem? Tudok a nyomokból olvasni. No meg hallottam is, hehehe. Többek között erre ébredtem, bár meg kell vallanom magam is hasonlóan tennék, ha nem innám ezt a kiváló minőségű whiskeyt. Ez azonban a legjobb orvosság, hála annak, aki kitalálta. Szevasz Joe. – szólt oda az éppen feltűnő Joenak. Táskaszemű Joe nem alaptalanul kapta nevét. Így másnaposan egyszerűen elképesztő nagy táskák uralták a szeme alját, eltakarva szemét szinte teljesen.
-Izé jó reggelt, vagy napot. Mindegy. Mit is akartam kérdezni? Nem láttátok a kalapomat? Elviselhetetlen ez a napsütés. – azzal válaszra sem várva sarkon fordult és eltűnt a házban.
-Igyál hát egy kicsit Billy. – nyújtotta újra az üveget Mad. Bátortalanul nyúltam utána, de az első korty után már jobban esett az ital, úgyhogy párszor még meghúztam. Fejfájásom mintha kettévágták volna, úgy eltűnt, mint a folyóba dobott kavics.
-Ez tényleg segített.
-Na ugye. Mad sosem mond hülyeséget, jegyezd meg. – mondta vigyorogva és megitta ő is a magáét az üvegből. Az istálló felől feltűnt Bud is. Ő sem élte meg egyszerűen az éjszakát ez látszott a fején.
-Mi a fenét csináltok itt a tűző napon? – kérdezte köszönés helyett.
-Iszogatunk Bud, láthatod.
-Nem látok én semmit csak csillagokat, meg két ütődöttet, akik kint aszalódnak a napon a helyett, hogy odabent a hűvösben főznék a reggeli kávét.
-Azt hiszem Diablo éppen azt teszi.

-Az nagyon jó. Éppen itt az ideje, hogy hasznosítsa magát.
Táskaszemű Joe feltűnt újra az ajtóban.
-Már mindenütt megnéztem, de sehol nincs. – mondta tanácstalanul.
-Nézd meg az istállóban is. – javasolta Mad.
-Valóban. Ott még nem néztem. – amint elment az istálló felé, Bud rám nézett, aztán Madra.
-Mit keres?
-A kalapját.
-De hát a fején van.
-Láttam. Neki is sok volt az éjszaka.
-Na igen. Megyek megnézem a kávét. – eltűnt Bud is, én meg felültem a kút kávájára. Mad is követte a példám és mellém kuporodott.
-Igyál! – utasított, én meg nem mondtam nemet, hát újra ittam. Jóleső érzés kerített hatalmában, végre otthonra találtam. Kávéját szürcsölgetve megjelent Padre. Őt nem viselte meg annyira a másnaposság.
-Mit csináltok itt kint? – szájában ide-oda tologatta szivarját.
-Iszogatunk. Vonta meg a vállát Mad. –Mi mást lehet ilyenkor csinálni? Kérsz egy kortyot a kávéba?
-Szerintem igen. Nem lehet elég korán kezdeni igaz? – Mad elé tartotta bögréjét, ő meg löttyintett bele egy jó adagnyit. Padre belekortyolt, ízlelgette egy darabig, majd felhörpintette az egészet.
-Ne ez aztán kávé! Soha jobb reggelit!
-Na igen. Mi mára a terv? – kérdezte Mad.
Padre megvonta a vállát. –Ácsolnunk kellene az ajtó elé egy tornácot. Jó itt üldögélni másnapos reggeleken, viszont a nap elviselhetetlen. Diablo mondta, hogy be akar menni majd a városba. Megnézhetné a hozzávaló anyagot Klein Grünnwaldnál.
-Grünnwald egy zsidó. Levesz minket néhány dollárral, ha nála szerezzük be az anyagot. – köpött a földre Mad. –Utálom ezeket a zsidókat. Hemzseg tőlük egész Amerika. Megfigyelted? Ahol pénz van ott vannak ők is.
-Ne lovald már bele megint magad! – állította le Padre.
-Áh. – legyintett Mad és hozzám fordult. –Figyelj Kölyök! A niggerek lusták és büdösek, a zsidók meg leszednek lével, ha hagyod. A feketék utálnak

dolgozni és mindig lázadoznak, ahelyett, hogy örülnének a lyuknak a seggükön. Például itt van ez a Lincoln. Egy zsidó niggerbarát. Mit csinál? Irányít. Felszabadítja a feketéket, de ki írtja az indiánokat. Kiírtja az őslakosságot. Nem normális! Hogy jön ahhoz egy zsidrák, hogy uralkodjon felettünk? Elmondom. Úgy, hogy a többi zsidó, akik szintén hatalmon vannak megválasztják. Ezek irányítják a világot. Mindenhol jelen vannak. Az elnöki székben, a fűszeresnél, a bankokban, az ivókban, a fakitermelőknél és mindenhol, ahol irányítani lehet vagy nagy pénz mozog. Nekünk meg bele kell nyugodnunk és tőlük kell vásárolnunk, őket kell gazdagítsuk, mert egyszerűen mindenhol ők vannak jelen. Kérdezd meg Padrét. Jézust is ők árulták el. Lassan kiirtják a magunkfajtákat és mindenhol ők lesznek csak. Azt nem tudom, hogy akkor kiből fognak megélni vajon?
-Ettől féltem. – mondta rosszallóan Padre.
-Jól van, befejeztem. Felejtsd el Billy! Igyál inkább. Igyunk a Grünnwaldokra, meg a hozzá hasonlókra. – szólt és felemelte az üveget, mintha tisztelegne vele és nagyokat kortyolt a finom whiskyből. Diablo lépett ki az ajtón.
-Megyek a városba. Jön valaki velem? – kérdezte.
Én veled tartok, csak meg kell keresnem a kalapom. – jelent meg Joe.
-Ott van a fejeden Joe! Nem látsz a táskáidtól? – röhögött Diablo.
Persze mi is elmosolyodtunk Joe zavarán.
-Öö.. izé akkor talán mehetünk is.
-Jön még valaki? Billy?
-Nem akarok zsidókkal tárgyalni. – ráztam a fejem, Diablo azonban tudta honnan fúj a szél.
-Mi van Mad? Már a kölyköt is megfertőzted?
-Csak elnyitottam a szemét. Miért lenne az baj, ha tisztán lát a világban? Te a nőügyeiddel meg a colt-mániáddal sokkal jobban megfertőzted. Nézd! Most már hugyozni sem megy a pisztolya nélkül.
-Diablo megtanít majd, hogy én is olyan gyors legyek, mint ő.
-Ha visszajöttünk kölyök.

Diablo és Joe elvágtattak, én meg elindultam, hogy felfedezzem a környéket. Mivel gyalogolni lusta lettem volna, lovammal ügettem az ismeretlen felé. Eleinte a ranch mellett elfutó patakot követtem, néha-néha belegázolva a vízbe. Egy jó órás lovaglás után irányt változtattam és kelet felé indultam el. Arra számítottam, hogy majd északnak tartok és így egy háromszöget bezárva újra otthon találom magam. Lenyűgöztek a hegyek, sziklák látványa, a kanyonok és a tiszta kék ég. Az egyik fa árnyékában leheveredtem a fűbe és nagyot szunnyadtam alatta. Álmomban újra Sallyval voltam, átéltem a gyönyöröket, így mikor felébredtem, lécem igencsak ágaskodott. Elhatároztam, hogy visszatérek a birtokra, este meg elmegyek Sallyhez. Kitöröltem hát az álmot szememből és célba vettem az otthont. Jól számítottam, egy olyan két óra múlva lovagoltam be a kapun. Diablo és Joe még nem tértek vissza.
-Szevasz Billy! – köszöntött Stevie. Kezében az elmaradhatatlan pipa úgy nézett ki, mintha kezének szerves része lenne. -Szívjál egy kis okosságot. Hallom macskák kergetőznek a fejedben. Ez majd elriasztja őket hidd el kölyök.
-Á, már sokkal jobban vagyok. – próbáltam elkerülni a pipa szárát. Szerencsére Stevie nem erőszakoskodott, csak megvonta a vállát.
-Ahogy gondolod, majd máskor.
-Persze, persze. – biztosítottam hevesen bólogatva.
Stevie felült a kerítésre és magába roskadva szívta varázspipáját. Áthurkoltam lovam kantárszárát a kerítés lécén és magam is mellé ültem.
-Merre jártál kölyök? – kérdezte kifújva a füstöt.
-Körbejártam a környéket. Nagyon szép erre minden.
-Igen. Valóban szép a táj és főleg nyugodt. Nagyon ritka, ha erre téved valaki. A legközelebbi város El Paso, és onnan nem nagyon jönnek erre. Néha hiányoznak észak hegyei, a hűvös éjszakák és Kanada. Rengeteg arany van ott és hatalmas nyüzsgés. A hétpróbás aranyásók, kurvák, banditák bizony jó ideig az otthonomat jelentették. Az aranyásással egyébként nem volt akkora szerencsém, mint ahogy vártam, mégis jó volt ott lenni. Persze mostani kis társaságunk egészen mást jelent. Ez a ranch az otthonom és érzem, hogy a barátaimnak is. Az egész egy nagy család, sőt úgy gondolom a szeretet sokkal több benne. Néha eszembe jut, hogy visszamegyek aranyat ásni és most hátha szerencsém lenne, de nem tudok elszakadni ettől a helytők, ezektől az emberektől. Majd megérzed te is.

-Máris érzem Stevie.
-Hm. Pedig még nem sok kalandunk volt együtt. Éppen mostanában beszéltünk egy vonatrablásról.
Elkerekedett a szemem. –Vonatrablás? De hiszen van még pénzetek a Waterhilli balhéból. Vagy nem?
-Van. Talán életünk végéig elég lenne, viszont unatkozunk. Valamit csinálnunk kell, ami felpezsdít. Ami hoz egy kis színt ebbe a sárga sivatagba.
-De hát most volt a kaland Ringo embereivel. Majdnem otthagytátok a fogatokat.
-Na persze. De túléltük és most megint unalmas lesz az élet. Amúgy nem holnap akarjuk megcsinálni. Ez csak egy terv. Hogy mikor válik valóra, az kérdéses. Egy ilyen munkához idő kell. Nem lehet beleugrani, mert akkor rajtavesztünk.

Otthagytam Steviet, mert időközben elaludt. Ájultra szívta magát, de legalább addig sem unatkozott. Bementem a házba és befaltam egy fél csirkét, amit Bud és Dope készítettek ebédre és vacsorára. Néhány szót váltottunk, azután bejelentettem, hogy beugrok El Pasóba, megnézem Diablóékat.
-Ne menj kölyök. – marasztalt Dope. –Mindjárt pókerezünk egy nagyot.
-Nem akarok most pókerezni. Úton akarok lenni.
-Persze! Még a sajtszag után mi? – röhögött Dope.
-Mi? Nem! Most ettem. – na erre még nagyobb lett a röhögés, most már Bud is csatlakozott. Én meg csak álltam értetlenül kínosan vigyorogva.
-Nem értem mit kell ezen ennyire röhögni, csirkét ettem.
-Hallod Bud? Hahaha.. Azt mondja nem kell neki sajt, mert csirkét evett. Hahaha. Ez a manus,, nem hiszem el.
-Még mindig nem értem! – mondtam most már kicsit ingerültebben. Sosem szerettem, ha rajtam röhögnek. Főleg ha ennyire, hogy még a könnyük is kicsordul. Dope alig jutott szóhoz.

-Ne haragudj Billy! Hahahaha az előbb csak arra akartam kilyukadni, hogy mész-e a kurvákhoz?
-Akkor miért nem ezt kérdezed? Egyébként nem! Eszem ágában sincs!
Kiléptem az ajtón és bezártam magam után. Még akkor is hallottam nevetésüket, mikor felültem lovamra és levágtattam El Pasó irányába.