Felváltva őrködtünk egész este, majd reggel elindultunk az erdő sűrűjébe. Egyre hidegebb lett és mi egyre törődöttebbek lettünk. Egyelőre nem láttuk üldözőinknek nyomát sem, de ez nem jelentett semmi biztatót.
A kimerültségtől és az éhségtől már nem is beszélgettünk. A hideg kezdett elviselhetetlenné válni, tudtam, ha hamarosan nem történik valami, akkor nem lesz kiket megtalálni, mert itt pusztulunk és a farkasok fognak lakmározni húsunkból.
Éppen azon voltam, hogy közlöm a többiekkel mire jutottam, mikor Bud, aki elől ment, feltartotta a kezét, megállást jelezve.
-Valaki lakik itt. – mutatott maga elé, és valóban egy faház volt előttünk a hozzá tartozó melléképülettel egy domb tetején. Kéményéből barátságos füst szálldogált, gomolygott a tiszta kék ég felé. A ház körül szárnyasok keresgéltek élelmet, kapirgáltak a hófoltok között. Az istállóban egy tehén és három ló lógatta fejét.
-Bemegyünk és szerzünk kaját meg egy lovat G-nek. – szólt Padre és már el is indult. Mi meg utána. Megérkeztünk a ház elé és leszálltunk a lovakról.
-Hello! Van itt valaki? – kérdésünkre azonban nem érkezett válasz. Lenyomtam a kilincset és beléptem a házba. A pisztolyom persze előre tartottam, bár óvatosságom feleslegesnek bizonyult. Az a hosszú hajú, bajuszos, kecskeszakállas alak az ágyon csak meredt maga elé, kezében pipával. Úgy tűnik, nem érzékeli jelenlétünket, azonban mikor újra beleszívott pipájába, lassan ránk emelte tekintetét.
-Nini karaván. – arcán bárgyú mosoly bujkált. –Már vártalak benneteket. Gyertek beljebb, mert kihűl a ház.
Összenéztünk a többiekkel és becsuktuk az ajtót magunk mögött.
-Kellene valami étel. Meg az egyik lovad. – szóld Padre a srác felé.
-Peerszee, peerszee, csak szívjatok kicsit a pipából. Kerül akkor ló is, kaja is, meg emberek is, akik jönnek utánatok. De ti csak szívjatok nyugodtan, úgyis holnap reggel érnek ide. – azzal felém nyújtotta pipáját, én meg elfogadtam.
-Honnan tudsz ezekről?
-Szívj bele a pipába, és te is látni fogod.
-Beleszívok, de attól nem leszek olyan hülye, mint te? – kérdeztem.
-Dehogynem! Viszont teljesen jóóó. Csináld csak.
A pipa füstje marta a torkom, megköhögtetett, csípte a füstje a szemem, ez a megátalkodott meg csak röhögött. –Érzed-e hogy javulsz?
-Marhára. – köhögtem ki a maradék füstöt is, majd tovább adtam a pipát társaimnak. Mindenki beleszívott és mindenki elbambult. Elzsibbadtak a tagjaim, az agyam borzasztóan zsongott, hallottam vendéglátónk hangját, de nem fogtam fel. Csak ültem a hideg padlón és mozgásképtelen voltam.
Közben pedig álmot láttam. Láttam, hogy emberek jöttek elő az erdőből, lehettek vagy húszan, és rommá lőtték a házat, felgyújtották és amelyikőnk nem ment ki az odabent sült ropogósra. Lassan történt minden, lassúak voltak a mozdulatok, lassan bukott fel Padre golyó ütötte lyukkal homlokán, lassan égett Táskaszemű és Giusito. Lassan fedeztem házigazdánkat, a nekiszánt golyókat is felfogva. Még láttam, ahogy G. is felbukik, s hogy a cowboyok odamennek házigazdánkhoz, és közvetlen közelről tarkón lövik.
Verejtékben fürödve tértem magamhoz a látomásból, kapkodva szedtem a levegőt. Házigazdánk mosolyogva nézett rám zilált haja mögül.
-Ez vár ránk, ha nem találunk ki valamit. – mondta. –Ez az a jövő, melyet nekünk szántak az Istenek. A szer, amit szívtál az indiánoktól van. Ők is látták bukásukat, de ők nem tettek ellene semmit. Mi azonban nem pusztulhatunk el így. Engem sem fognak megkérdezni segítettem-e nektek. Láthattad: egyszerűen szétlövik a kibaszott fejem. – és megkocogtatta a homlokát. –Aki elpusztít, nem más, mint Johnye Smith. Eddig nem talált rám, de most a nyomaitok miatt könnyen ide talál.
-Ki az a Johnye Smith? – kérdeztem.
-Van vele egy elintézetlen ügyem. Aranyat kerestem fent Alaszkában. Nem találtam sokat, de azért mégis egy kisebb vagyon volt. Ez a Smith egy lánynak csapta a szelet, akivel összejöttem. Nem tetszett neki a dolog és mikor a lány nemet mondott neki házassági ajánlatára, ő egyszerűen lelőtte. Mivel Smith a seriff embere volt, könnyűszerrel meggyőzte, hogy én lőttem le Katet. Menekülnöm kellett, rátaláltam erre a házra, s a volt tulajának fizettem annyit, hogy eladja nekem. – összeráncolta homlokát. –De most rám talál.
-Bocs Amigo, hogy ilyen helyzetbe hoztunk. – veregettem meg a vállát barátságosan. –Szólok a srácoknak és már itt sem vagyunk.
-Nem értek vele semmit. Pár nap alatt beér benneteket, és ha jól láttam, átvette annak a seriffnek a helyét, akit lelőttél. Tehát kinyír benneteket. – beletúrt hosszú hajába. Inkább készüljünk fel a fogadásukra. Legalább én is elintézem vele a dolgot.
-Rendben. Ugyanis jobban szeretem a nyílt harcot, mint ezt az átkozott bújócskát.
Mikor a többieknek elmondtam mi a tervem, szótlanul bólintottak. Megtöltöttük fegyvereinket, és mivel a házban maradni veszélyes lett volna, odakint helyezkedtünk el, fa tetejére bújva, ki dombok, sziklák és fák mögött rejtőzve. Magam is egy sziklát választottam, ahonnan jól lehetett látni a tisztást, ahol a ház állt. Lovainkat jó előre elrejtettük a háztól távolabb, nehogy a harcban megsérüljenek. A terv szerint akkor csapunk le rájuk, mikor a házhoz közel mennek. Táskaszemű közéjük dob egy dinamitot, az majd jól megtizedeli őket, a maradékot meg már könnyen leszereljük.
Heten voltunk húsz cowboyra, akiknek mindenképpen a mi fejünk kellett. Úgy helyezkedtünk, hogy a kis tisztást, ahová az út vezetett, teljesen körülvettük. Egyedüli járható út mellettünk húzódott, máshonnan nem jöhettek. Töltött fegyvereinkkel vártuk életünk lehet, hogy utolsó csatáját. Nem is sokat váratott magára. Már beleharapott a hideg a lábam ujjába és azon voltam, hogy kinyújtóztatom tagjaimat, mikor meghallottam, hogy közelednek. Nem mozogtak valami ügyesen, mert már akkor hallatszottak, mikor még látni nem lehetett őket. Lelapultam, míg elhaladtak mellettem és azon imádkoztam, nehogy meglássák valamelyikünket. Egy örökkévalóságnak tűnt mire kiértek a tisztásra.
-Itt vannak! Itt kell lenniük! – kiáltott az egyikük. –Fedezékbe! – kiáltotta. Valami gyanús lehetett neki de akkor már késő volt. Táskaszemű eldobta a dinamitot és mikor a közelébe ért az egyben maradt társaságnak, egy jól irányzott lövéssel felrobbantottam. A terv bevált, nyolcan azonnal szörnyethaltak. Ez volt a jel, azonnal megszólaltak a puskáink, pisztolyaink minden irányból. Mire feleszméltek, már nagyon megcsappant a létszámuk. Igazából egyvalamire való lövést sem tudtak leadni, életünk legkönnyebb csatája volt. Már csak a seriff állt a lábán, ő is sebektől vérzett, a többiek mind szanaszét hevertek a földön mozdulatlanul.
Előmásztunk fedezékeinkből és ráfogtuk fegyvereinket a seriffre. Házigazdánk odalépett hozzá és pisztolyát a seriff homlokához szorította.
-Hello Johnye Smit! Végre találkoztunk.
-Stevie? – arcán értetlenség, majd félelem tükröződött. –Stevie Bord?
-Igen! Sokáig kerestél igaz? Nos megtaláltál. Örülhetsz! – azzal meghúzta a ravaszt. Szeme sem rebbent, mikor arcát beterítette a vér és a mocsok, haját agyvelő darabok díszítették. Ránézett az összecsukló seriffre, megtörölte vérmaszatos arcát és köpött egyet a halottra.
-Utolért az igazság rohadék!
Gyorsan eltüntettünk minden nyomot, a hullákat elástuk, lovaikat szélnek eresztettük. Mivel úgy nézett ki a helyzet, hogy több üldözővel nem kell számolnunk, feleslegesnek tartottuk, hogy Alaszkába menjünk, elindultunk nyugatnak. Úgy gondoltuk, jobb, ha a nyugati parton csorgunk le Mexikóba. Pénzünk annyi volt, hogy nem kellett attól tartanunk elfogy. Összesen négymillió dollárt sikerült kis munkával megszereznünk.
Új barátunkkal, Stevievel abban maradtunk, hogy nyugaton, San Franciscoban elválnak útjaink, a pénzből, amit neki adunk új életet kezd. A sors azonban másképp akarta, mint már annyiszor, most is közbeszólt.
San Franciscot tizenkét nap alatt értük el, nyugodtam mondhatom csendes utunk volt. Kerültük a városokat, nem akartuk megkockáztatni, hogy tudnak-e rólunk. Óvatosságunk azonban feleslegesnek bizonyult: Waterhill túl messze esett nyugattól és túl kis város volt ahhoz, hogy nagy port verjen fel. Akik üldözőbe vettek megöltük, újakat meg nem indítottak utánunk. Jó volt egy kis nyugalom a sok kaland után. Féltettem-e az életem? Nem. Csak fáradt voltam már. Hidd el fárasztó mindig pofozkodni, gyilkolászni. Nem árt egy kis szünet, mert belefásulsz.
Friscóban életem legnyugodtabb húsz napját töltöttem nőkkel, ivászatokkal, nyugis kártyázásokkal. Egészen az utolsó napig. Ez lett volna az utolsó együtt töltött esténk a Stevievel, ezért jócskán felöntöttünk a garatra. A pénzt már szétosztottuk, mindenkinek jutott bőven. Nem kellett másra vigyáznunk, csakhogy mindig meg legyen keverve a kártya, és mindig legyen egy tele whiskys üveg az asztalon. Nagyon jó volt a hangulatunk. A kocsma is dugig volt csinos lányokkal, gyönyörködtünk is benne rendesen. A lovaink kint álltak indulásra készen. Reggel indulunk Mexikóba, tehát ma este hajrá! Itt jártunk, mikor a sors közbeszólt, méghozzá egy félkarú texasi paraszt képében.
-Nando Diablo! Hát végre megtaláltalak. – vigyorgott rám, jobb keze híján baljában szorongatva pisztolyát, egyenesen a fejemet véve célba.
A barátaim egyből fegyvereikért kapkodtak, de nyugodtam leintettem őket.
-Nyugalom fiúk! – és a félkarú felé fordultam. –Ismerjük egymást?
-Naná hogy ismerjük. Jack Norman vagyok Nashwilleből.
-Azt hittem Texasból. Na mindegy. Mit akarsz? – kérdeztem tőle olyan hangon, mintha csak a pókerben zavart volna meg. Pedig az a pisztoly, melyik ott libegett az orrom előtt nagyon idegesített.
-Nem emlékszel? Elvetted a nőmet. Párbajoztunk, Te meg bele lőttél a karomba. Miattad oda a karom. De most végre leszámolunk.
-Nahát! – derült fel az arcom. Te lennél az Norman? Emlékszem a nődre. Hm.. Nem ért az meg egy fél kart hidd el. – nem voltam túl udvarias belátom, de részeg voltam.
-Azt akarom, hogy újra párbajozzunk! Játszzuk el újra az egészet.
-Te nem vagy normális! Örülj, hogy nem az életed vettem el. Emlékszem, hogy nagyon lassú voltál már akkor is.
-Gyorsabb voltam nálad. – kezében megremegett a fegyver. Tudtam, ha tovább feszítem a húrt, el fogja sütni a coltját.
-Ha gyorsabb lettél volna, nem így néznél ki. – mutattam az ingujjára, mely könyökbe megkötve lógott.
-Gyorsabb voltam. Elvakított a nap. – na erre aztán röhögnöm kellett. Ekkora már egész szép nézőközönségünk volt.
-Gyere ki velem most!
-Neked a golyó az eszed vitte el nem a karodat. Sötét éjszaka van. Most akarsz párbajozni? Fél karral? Ha jól emlékszem jobb kezes vagy. Hol van most a jobb kezed?!
-Sok idő telt el azóta. Megtanultam ballal lőni. Na kimersz jönni vele vagy megijedtél egy nyomoréktól? Nekem nem kell ahhoz segítség, hogy gyorsabb legyek nálad.
-Nekem sem volt Norman! – kezdtem elveszteni a türelmemet.
-Dehogynem! A nap. Én szemben álltam vele. Nem láttalak rendesen.
Feltápászkodtam az asztaltól. Fegyvere csöve nem tágított arcomtól.
-Na jó, menjünk. Menj előre, és állj meg, ahol akarsz. Nekem utána ne panaszkodj! Kiálts, ha mehetek. Addig iszok még egy whiskeyt.
Jack Norman kilépett az ajtón és eltűnt az éjszakában. Visszafordultam az asztalunkhoz és belekortyoltam a whiskybe.
-Mit fogsz csinálni? – kérdezte Padre.
-Mi választásom maradt? Kimegyek és belelövök a másik karjába.
-De hát tök részeg vagy. – röhögött Stevie. Ezen mindenki elkezdett nevetni, bevallom én is. –Mindannyian tök részegek vagyunk.
-Gyere ki Diablo! – hallottam Norman hangját.
-Osszatok egy új kört, mindjárt itt vagyok. – szóltam a srácokhoz, és kitámolyogtam az ajtón.
-Hol vagy Norman? – kiáltottam az éjszakába.
-Itt előtted! – hallottam a hangját egy lámpa alól, de csak egy sötét alakot láttam belőle.
Megálltam vagy húsz lépésre tőle és meglazítottam coltomat a tokjában.
Kalapomat feljebb toltam, hogy ne zavarjon a látásban, de nem sokat segített. A szememre tehát nem hagyatkozhatok, mert zavar a lámpafény. Tényleg szar lehetett neki annak idején, de hát miért nem szólt. Nekem kellett volna még rá is figyelnem? Kénytelen leszek a fülemre hallgatni. Mindegy, ő akarta.
-Szólj hogy mikor! – kiáltottam oda neki. –Rád bízom, mikor akarsz meghalni.
Szótlanul álltunk egymással szemben vagy két percig. Az emberek közben kigyűltek az utcára, hogy lássák a műsort. Behunytam a szemem, ne zavarjon a látvány.
-Most! – kiáltotta és én abban a pillanatban tüzeltem a hang irányába. A kalapom lerepült a fejemről, egy pillanattal később, mint ahogy én lőttem. Kinyitottam szemem, még éppen időben ahhoz, hogy lássam, Norman bekapta a darazsat. Nyitott szájából ömlött a vér, szeme hitetlenkedve akadt fel, majd szépen, ahogy tanítják, összecsuklott.
Valóban részeg lehettem, hiszen én csak a karját akartam eltalálni, mégis a szájából dőlt a vér. Ha józan vagyok, soha nem tévesztek ekkorát. Eltettem coltom és felvettem kalapom a földről. Csinos kis lyuk figyelmeztetett arra, hogy legközelebb jobban vigyázzak. Lassú voltam-e? Nem. Gyorsabb voltam, mint ő, hiszen nem én fekszem vérző pofával a porban. Nem lassú voltam, hanem részeg. Ha kevesebbet ittam volna, elő se ránthatja pisztolyát, mire golyó megy a karjába.
Frisco seriffje teljesen higgadtan beszélt hozzám a kocsma előtt. Látszott rajta a kor, kedves öregúr benyomását keltette.
-Láttam, nem te kezdted. – bökött mellbe vaskos mutató ujjával. –De mégis azt tanácsolom neked és a haverjaidnak, hogy tűnjetek el innen még az este folyamán. Jack Norman kötekedő fickó volt, senki nem hullat utána könnyet, de az illem mégis úgy kívánja, hogy kapjam el a gyilkosát. Reggel összeszedek pár embert, és utánatok megyek. Három, legfeljebb négy napig leszünk a nyomotokban, utána visszatérünk. Addig nem szeretnék belétek botlani. Öreg vagyok és már a harchoz, egy-két hónapom van még hátra, utána visszavonulok. Tudom, hogy nem lenne esélyünk ellenetek hárman,
négyen, de kötelesség az kötelesség. Egy Jack Norman féle szarházi, bajkeverő miatt azonban nem áll szándékomban meghalni. Megértetted, amit mondtam?
-Si! Igen. – néztem a szemét és láttam benne a félelmet.
-Megvetsz ezért? – kérdezte és könny csillogott fáradt szemében.
-Nem, megértem. Nem lenne esélye, és kössz! – mondtam őszintén.
-Megköszönöd, hogy elengedlek? – kérdezte mosolyogva.
-Nem azt, hanem hogy nem kell megöljelek.
A mosoly lefagyott az arcáról.
A sors tehát közbeszólt, Stevie nem tudott új életet kezdeni Friscoban, úgy döntött velünk tart le délre. Úgyis hiányoztak volna neki a kalandok. Felpattantunk hát a lovainkra és az éj leple alatt újfent útra keltünk. Kerültük a városokat, forgalmasabb utakat, mindent, ahol balhéba keveredhetnénk. Akkorra már világossá vált előttünk, hogy ahol megjelenünk ott kő kövön nem marad, és vérfürdő lesz még az addig békés városkában is. Lázadók voltunk, nem nyughatott a vérünk. Viszont a bulikat egyelőre kerülni kellett, nehogy leromboljuk a virágzó városokat. Vagy akár az államokat.
Lassan, tényleg nagyon lassan megérkeztünk Mexikóba. Mivel több napja úton voltunk már, nagyon törődötten és elcsigázottan estünk be az első ivóba Casas De Villiában. Gyönyörű volt a hely, magas kaktuszok, sziklák nyújtogatták nyakukat az ég felé. Benn a városban csend és nyugalom volt, lévén, hogy erősen dél felé járhatott már az idő. Belovagoltunk a néptelen utcán és még a por is lustán kavargott a nyomunkban és megkerestük az ivót.
A kocsmáros tipikus lusta mexikói volt, köszönés helyett is csak böffentett egyet.
Hogy én is mexikói vagyok? Na és? Mi mexikóiak sem vagyunk egyformák. A lusta embereket nem szeretik a nők. Én viszont élek-halok értük. Ennyi. Érted?
Kértem egy üveg pálinkát, gondolva, hogy amit meghagyunk, azt majd elvisszük magunkkal az útra. Persze egy perc alatt megittuk, hiszen szomjaztunk már egy kis whiskyre.
-Hol vannak az emberek? – kérdezte Padre az üres székekre mutatva.
-Az emberek? – nézett ránk unott arccal. –Az emberek nincsenek itt.
-Pont azt kérdeztem, hogy miért ilyen üres a város?
-A város nem üres, csak most nincsen itten senki. –legyintett, jelezve, hogy részéről beszüntetné a társalgást. Nem úgy Padre. Elkapta a kocsmárost a gallérjánál fogva és felrántotta a pultra.
-Ha jól emlékszem kérdeztem valamit, amire még nem válaszoltál!
A csapos alig kapott levegőt Padre kezében. Ekkor tűnt fel Padre mekkora változáson ment keresztül mióta elindultunk Pueblo Valientesből kalandos utunkra. Haja csapzottan verte a vállait, szép kis pofaszakállt növesztett, szemében az őrület lángja égett. Hol volt már a szelíd hittérítő Padre? Jól érezte magát velünk, ami nem csoda, hiszen rendkívüli társaságot alkottunk így heten, és ami szintén nem utolsó: barátságunk megpecsételődött. Elszánt, harcias csapattá váltunk, akiknek senki nem állhat útjába.
Ezt a csapos is észre vehette, mert igencsak bőbeszédűvé vált.
Nando Diablo a vadnyugat ördöge - XXV. fejezet