Mit ettek a cowboyok

Észak Amerikát gyakran szokás a népek olvasztótégelyének nevezni.
Ha azonban nem kulturális, hanem kulináris szempontból nézzük, a különböző nemzetek hatalmas bográcsának is hívhatnánk az Egyesült Államokat, ezt a kontinensnyi országot.
Ebbe az óriási kondérba pedig minden nép elhelyezte a saját hozzávalóit, a rá jellemző ízvilágot.

Ezúttal viszont foglalkozzunk csupán a cowboyok ételeivel, akik a legeltetés szegényes körülményei közepette és a környezetük által kínált alapanyagok szegényességében kellett, hogy ellássák magukat.
Nos, lássuk, miféle betevőkre is tehettek szert ezek a kemény munkát végző férfiak!

Először is: mindent, amit enni akartak, magukkal kellett cipelniük a terelés során, így nem csoda, hogy olyan bármeddig elálló alapélelmiszereik voltak, mint a vörös bab vagy a rizs és a kukorica.
Ebből gyakori ételeik némelyike: egy bableves vagy egy kukoricalepény, esetleg egy paradicsomos rizs már könnyedén el is készíthető.
 

No de ez még elég szegényes étrend lenne ezeknek a meglehetősen energiaigényes munkát végző embereknek.
Lássuk csak, mi az, ami kéznél lehetett még!
Jól gondolja mindenki: bizony a marha – pontosabban a marhahús, amivel máris dúsabbá tehették a fogásokat.
 

A hús legegyszerűbb elkészítési módja adja is magát, hiszen nagy főzőcskézésre a táborhely tüze mellett nem nyílik lehetőség.
Elő a rácsot, és már mehet is rá egy jó nagy szelet marhahús!
Ezek után már csak ízlés és türelem kérdése, hogy kinek mennyit kell várnia, hogy elkészüljön egy még kissé véres vagy éppen egy jól átsült beef-steak!
 

További tipikus cowboy-ételnek nevezhetjük a paradicsomos babot, melyet előszeretettel fogyasztottak disznóhússal.
Ennek az ételnek a népszerűsége akkor vált igazán általánossá (és nem is csak a cowboyok körében), amikor H. J. Heinz 1895-ben piacra dobta Pork and Beans konzervjét, amivel igazán nem kellett már sokat pepecselni az egész napos marhaterelés után.

Mikor az ősz közeledtével a több száz, sőt, ezer kilométerre levő vásárokra útra keltek a cowboyok, a hatalmas marhacsordákkal egy úgynevezett „chuck wagon” is felkerekedett.

Ez nem volt más, mint egy mozgó konyha, mely az 2-3 hónapos hajtásokhoz szükséges élelmiszereket (bab, liszt, krumpli, konzervek, kávé, zsiradék), edényeket, vizes hordókat és tábori kellékeket szállította.
 

Befejezésképpen, hogy még pontosabb képet kaphassunk a cowboyok étrendjéről, álljon itt egy marhapásztor lehetséges napi étrendje!
Igyekszünk legalább annyira részletesen leírni az ételeket, hogy ha valaki kedvet kap hozzá, kis fantáziával és némi gyakorlattal akár el is készíthesse őket.
Persze a siker érdekében az sem árt, ha valaki nem csak teavizet jár melegíteni a konyhába…


Reggeli: miután az esti whisky-párbaj emlékei még nem tűntek el nyomtalanul, és már indulni is kell a hajtásra):

Pléhbögrében újramelegített, üres KÁVÉ
(édesszájúaknak juharfa-sziruppal édesítve)

Ebéd:
- lóháton fogyasztva
- Tegnap estéről maradt FLAPJACK
- 1 csésze liszt, csipetnyi sütőpor és víz sűrű tésztává keverve, lepénnyé lapítva, és serpenyőben, bő zsírban mindkét oldalát megsütve) Hozzá egy nagy szelet BUNDÁS MARHASÜLT
- nálunk is ismert hirtelen sült hús: besózott, majd lisztben megforgatott és bő olajban kisütött marhaszelet

Vacsora: holtfáradtan, sajgó fenékkel a tábortűz mellett ülve, szigorúan pukkadásig lapátolva
 

GAZFICKÓPÖRKÖLT, a menet szakácsának remekműve receptleírásként álljon itt egy szemléletes idézet egy valóban hozzáértőnek mondható szakácstól:

„Igazán egyszerű: mindent beleteszek a kondérba, ami zöld, ami csípős, ami kalapáccsal és foggal szétaprítható. Azután az állat összes részéből adok hozzá, kivéve a bőrét, patáját és a szarvát.”

Hát igen. Mégis, ha valaki nem értené:
Olyan, mint nálunk egy borjúpörkölt, csak itt a puhuló hús mellé szép sorjában hozzáadjuk a borjúbelsőségeket: szívet, májat, vesét és végül a velőt.
Körítés tetszés, ízlés és raktárkészletünk szerint.
 

Jó étvágyat az ételekhez!
De azért csak óvatosan! Bár kétségtelen, hogy mondjuk egy ilyen Gazfickópörkölt vagányul mutathat egy íróasztal klaviatúrája mellett ebédidőben – de azért el ne csapjuk a hasunkat!

Hagyjunk valamit Karácsonyra is…