Vad volt-e a Vadnyugat?

Kit tudja ma már, honnan kapta a Vadnyugat a nevét?!

Vajon azért nevezték el így, mert egy még távoli és érintetlen, az európaiak által felfedezetlen tájat akartak ezzel jelölni a keleti partvidéken élők?
Vagy esetleg a már benépesedő nyugati országrész veszélyes mivoltára utalna ez a név?
Nos, az előbbi valószínűbbnek tűnik, de a második lehetőségnek is bőven megvan az esélye.

A 18. századtól nyugati irányban meginduló nagyobb tömegű emberáradat összetétele finoman szólva is vegyesnek mondható.
Természetesen nagy számban voltak közöttük olyan dolgos bevándorlók, akiket a hatalmas, szabad földterületek csábítottak, de voltak mások is...

A keleti államok már viszonylag kiépült hatalmi viszonyaihoz képest nyugaton még meglehetősen képlékeny állapotok uralkodtak, ami például a gyenge közbiztonságban is megmutatkozott. Ez pedig melegágya azoknak a társadalmi csoportoknak, akiknek épp a zavarosban halászás a célja.

Ezek után igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a leghírhedtebb bűnöző bandák pont errefelé születtek.
Inkább az lenne a furcsa, ha a befektetésre váró, nyugat felé áramló pénz ne vonzotta volna ide a törvénytelen úton járókat.
Az aranyrudakkal és dollárkötegekkel megrakott vonatok, a vagyonukat magukkal cipelő telepesekkel teli postakocsik és a bankok széfjei legendás alakokat szültek.

Abban, hogy Bill Miner, Jesse James vagy Butch Cassidy nevét még a mai napig is ismerjük, persze Hollywood is jelentős szerepet játszott.
Filmjeikben az alkotók sokszor romantikus, de a valóságnak kevésbé megfelelő módon mutatták be a sármosnak ábrázolt rosszfiúk tetteit.
  

Tudtad?
A vonatrablásokat szinte soha nem hajtották úgy végre, amint azt a filmekben láthatjuk. Nincs például olyan feljegyzett eset, amikor valaki lóhátról ugrott volna át a mozgó vonatra, hogy megállítsa és elfoglalja azt.

 
A bevett módszer sokkal inkább az volt, hogy a rabolni szándékozók már a vonat indulásakor a szerelvényen voltak, és a megfelelő pillanatban akcióba léptek – ezt a megoldást tehát nem a mai repülőgép-eltérítők fejlesztették ki maguknak.
 

Ráadásul, ha a vonatot sikerült is megállítani, a feladat nagyobb része még hátravolt: a széfhelyiség tartalmához ugyanis szinte lehetetlen volt hozzájutni a szállítmányt kísérő személy – az úgynevezett „expressman” – által ismert számkombináció nélkül.
Ezen a problémán persze sokat könnyített a dinamit feltalálása...

Ha a rablók sikertelenül jártak, vagy a szállítmány értékével elégedetlenek voltak, akkor az utazóközönség bukszái és ékszerei következtek, mint lehetséges pénzforrás.

Tudtad?
Az első vonatrablás elkövetését a Jesse James által vezetett James-Younger Gang-nek szokták tulajdonítani, akik 1873-ban kisiklatták a Rock Island Railroad egy szerelvényét, és 3000 dollárt zsákmányoltak.
Valójában azonban az igazi elsőséget a Reno Gang mondhatja magáénak egy 1866-ban elkövetett rablásukkal.

Ezt megelőzően csupán egy feljegyzett eset létezik 1865-ből az amerikai vonatrablások történelmében, azonban mivel ezt nemsokkal a Polgárháború befejeződése után felfegyverzett gerillák követték el, nem szokás a békeidőben végrehajtott eseményekhez sorolni.

A háborús esetek ugyanis valamiért nem kezelendők együtt a többi eseménnyel, hiszen ilyen időkben úgy tartják, a hadsereg céljainak érdekében az egyébként büntetendő tettek is – legyen szó például vonat- vagy éppen bankrablásról – megengedettek.

Apropó bankrablás!
Az első ilyen bűncselekményt 1798-ban jegyezték fel a krónikák, amikor is a Bank of Pennsylvania fiókjából 162 821 dollárnak veszett nyoma (– ez mai értéken kb. 1,8 millió dollárnak felel meg).
Mivel erőszakos behatolásnak nem találták nyomát, az esetet „belső munkának” minősítették.

Később az Amerikai Polgárháború idején egyébként mindkét fél – az unionisták és a konföderációsok is – követtek el hadi célú bankrablásokat az ellenség által ellenőrzött városokban.
Ezeket a cselekményeket szintén elfogadottnak tekintették azokban a háborús időkben, azt azonban már kevésbé, hogy ezek a „hivatásos bankrablók” a Polgárháború után sem tudtak felhagyni tevékenységükkel, és gyakran a híres rablóbandák fejeként találkozhatunk később a nevükkel.

A leghírhedtebb és egyben legnépszerűbb bankrablók listáján szintén megtaláljuk a már emlegetett Jesse James nevét, valamint – bár ők már egy későbbi bűnöző-generáció városi megtestesítői – Willie Sutton-ról és John Dillinger-ről sem szabad megfeledkeznünk e kétes dicsőség kitüntetettjeinél.

Fegyverhez azonban nem csak akkor nyúltak a Vadnyugaton, ha könnyűnek ígérkező pénzszerzésről volt szó – gyakran a becsületük megvédése volt a tét, amikor az emberek a pisztolytáskához kaptak.

A párbaj intézménye persze nem amerikai találmány, hiszen a nyugati társadalmakban már a 11. századtól bevett szokás volt a vitás ügyek ilyen úton való elintézése.
 

  

A párbaj megvívása többféle fegyverrel is lehetséges volt, és szigorú szabályok vonatkoztak rá.
A Vadnyugaton a 18. századtól kezdve – kézenfekvő megoldásként – a kard- helyett a pisztolypárbaj vált elterjedté, és jóval gyakoribb és a formalitásokhoz kevésbé ragaszkodó esemény lett, mint az Európában volt.

Bár már Benjamin Franklin, majd George Washington is ellenezte ezt a feleslegesnek és Függetlenségi Háború tiszti létszámára is veszélyesnek ítélt, erőszakos aktust, előfordulása még a 20. századig is jól kimutatható.

Tudtad?
...hogy a mai napig is csupán 20 amerikai tagállam törvénye tiltja magát a párbajozást, a többi 30-ban pedig elvileg ez megengedett?
Ezekben az államokban csupán az esetleg bekövetkező testi sértés, illetve emberölés ténye büntetendő.

Igaz, a fegyverek útján való, önrendelkező igazságszolgáltatás ideje lejárt, és a rablásokról is lehullott mára a kétes romantika leple, a vad nyugat valószínűleg nem lett mára sem szelídebb.
A pisztolyokat, puskákat ragadó emberek és történeteik mégis tagadhatatlanul hozzátartoznak Amerika történelméhez...